Félénk, szégyenlős! Szégyelli?

Mint valami velem született kórság, úgy kísérte végig egész eddigi életemet a szégyenlősség bélyege. Hallgathattam a : jajj, ez a kislány milyen szégyenlős, a nem mer szólni kettőt sem, mert túl félénk! sopánkodásokat. Vagy a későbbiek  során az:  olyan beképzelt , hogy nem akar hozzánk szólni! ostoba (utlólag már annak látom)  mondatokat. Szégyelltem magam, amiért képtelen vagyok olyan lenni és úgy viselkedni , mint a "normális " emberek. Kerülni kezdtem azokat a helyzeteket, amikben úgymond veszélyben érzem magam, mert egyszerűen nem akartam többé azt az égő érzést érezni az arcomon, ami minduntalan elöntött, ha a figyelem középpontjába kerültem, de persze hang nem jött ki a torkomon. A kezdeti, sokak által szégyenlősségnek nevezett viselkedési formám, az évek alatt szorongássá változott, s hamarosan már mások számára nüansznyi apróságokon is halálra izgultam magam.   

Amióta az eszemet tudom, legalábbis a legkorábbi emlékeim szerint is visszahúzódó voltam , de nem emlékszem semmilyen traumára, megaláztatásra, semmi olyasmire, ami kiváltotta volna belőlem ezt a csigaházas effektust. Édesanyám is ilyen személyiségtípus, talán tőle örökölhettem, de bárhogy is, sok-sok éven át gyötört a gondolat, hogy én bizony defektes lehetek , mert cseppet sem hasonlítok másokra. Eme nemes gondolatomban pedig előszeretettel erősített meg a hangosabb emberek népes tábora. 

Már az óvodában is megkaptam - illetve édesanyám kapta- , hogy a kislány nagyon ügyes, okos is , jó néhány dologban előrébb jár a társainál, egyetlen baj van vele, hogy szívesebben van csendben, s csak néhány társával barátkozik. Azért emlékszem ennyire erre a momentumra, mert már akkor megütötte a fülem a "baj" szó és a fejemben is maradt örökre.

A helyzet tovább romlott az iskolában, hiszen egy rakás olyan kihívással kerültem szembe, amik elől legszívesebben a homokba dugtam volna a fejem. Jó tanuló voltam, de a stréberség sosem jött be, így voltak barátaim is, akiknek a körében igazán jól érezhettem magam. Közülük senki nem is értette, hogy miért piszkálnak a csendességem miatt, mikor velük sosem hallgatok. De ők ugyebár nem nagyon tudhatták, hogy engem csak az idegenek nagy társasága hoz zavarba, egy-egy emberrel, akár ismere, akár nem, nagyon szívesen beszélgetek. Ez bennem a csel . Sokáig nem beszéltem senkinek róla, hogy mik a "gondjaim" , inkább felvettem a jótékony álarcomat és úgy tettem , mintha engem nem lehetne megbántani, rólam minden lepereg. (anagyfrancokat)

Valami furcsa perverz módon folyton én kerültem a figyelem középpontjába, bármennyire is szerettem volna láthatatlan maradni.

A hasonló problémák nélkül létező társaim előszeretettel szurkáltak : a na mi van már megint nem tudsz megszólalni? kérdéseikkel . És nem , nem tudtam kinyögni semmit , csak sírni, azt is otthon, a négy fal között. Elhittem mindenkinek, hogy a defektem gyógyíthatatlan, sosem leszek olyan , mint ők és egész életemben szégyellnem kell magam majd emiatt. Ahogy teltek az évek szerencsére megismert az osztály és én is kiismertem őket, így többé már nem volt téma a csendességem és én sem burkolóztam örökké némaságba. 

Na ,de nem ment ez ilyen könnyen az iskolai feladatokkal. Már attól leizzadt a tenyerem , ha csak a felelésre gondoltam, így az írásbeli dolgozatokra igyekeztem mindig ötöst kapni, hisz úgyis az ment a vesztőhelyre, akinek rosszak voltak a jegyei. Ha ez a fondorlatos tervem valami ördögi összeesküvés miatt mégis meghiúsult, még akkor is azt mondtam a tanárnak , hogy nem tanultam, kérem az egyest, ha az egész anyagot betéve tudtam. Nem érdekelt a rossz jegy, még az is ezerszer jobb, mint 32 ember előtt ácsorogni és beszélni hosszú óráknak tűnő percekig. Ezt a tanárok is megszokták tőlem, így nem is nagyon erőltették a dolgot, így kicsit megnyugodhattam. Bár felajánlották , hogy ha szeretném van iskolapszichológus , akivel elbeszélgethetnék a dolgaimról- mondanom sem kell, hogy ez már végképp előhozta belőlem , a na basszus már klinikai eset vagyok gondolatfoszlányomat. 

Középiskolában aztán nem volt elég az emberlányának , hogy már megint harmincegynéhány új idegent kapott a nyakába , de még a fiúkkal való ismerkedés is tovább volt képes rontani, az amúgy sem rózsás helyzetemet. Itt is megtaláltam a helyemet , meglettek azok az emberek, akikkel jól érzem magam és a szokásos piszkálódós :miért vagy ilyen csendes, mi bajod van velünk, miért nem beszélsz ? után ők is megszokták, hogy én ilyen vagyok. De a srácokkal sem ment  könnyen, legalábbis a sokan megyünk randira és haveri társaságba járunk, okozott néhány izzad a tenyerem és vörösödik az arcom pillanatot. Nem segített rajtam az sem túl sokat, hogy a barátnőm pont az ellentétem volt, sokat beszélt és a legmesszebb állt tőle a félénkség fogalma. Nyilván profitált is belőle, hogy mellettem aztán tündökölhetett a nagy dumájával. Kivéve persze, mikor valaki vette a fáradtságot és inkább a hallgatag , de éles eszű és valójában igen szórakoztató, csak kicsit félénk lányt, azaz engem akart jobban megismerni. 

Bár nagyon izgultam egy-egy randi előtt, hamar oldódom ilyen páros helyzetekben, így sosem volt gondom a társkereséssel. Nem úgy a családokkal és barátokkal. A 14 idegennel egy asztalnál enni, nekem maga volt a rémálom, mégis órákon át tartott, s bár szerettem volna én is megszólalni, nem igazán tudtam, mit is mondhatnék. Természetesen itt is megkérdezték , hogy mi a baj, miért nem érzem jól magam és én , ahogy mindig , nagyon halkan csak annyit mondtam , hogy én ilyen vagyok - abban a pillanatban már éreztem is azt a mardosó szégyent legbelül, hisz ismét bebizonyítottam magamnak , hogy sosem leszek normális. 

És ez így ment hosszú hosszú éveken keresztül (már nem a koromhoz képest, csak én éreztem annak) . Tovább romlott a helyzet, mikor ki kellett lépnem az ún. munkaerőpiacra , és kezdetét vette az interjúk és beilleszkedések sorozata. Mindig jól teljesítettem, bármennyire is izgultam előtte, így akkoriban már kezdett megremegni a tézisem, miszerint velem van a "baj". A munkahelyek ugyanúgy működtek , mint anno az iskolai osztály. A nagyhangúak hamar kikezdték a kis csendes újat, szimplán csak azért mert nem tudták mire vélni a viselkedését. Örök téma volt ( természetesen a hátam mögött) , hogy mennyire beképzelt vagyok , amiért nem beszélek velük, hogy tuti biztos valami bajom van, mert nem lehet ennyire keveset beszélni. 

Természetesen mindenhol megtaláltam a számomra szimpatikus embereket, akikkel nagyokat beszélgettem egy-egy ebédszünetben, a többiek viszont egyszerűen hidegen hagytak . Képtelen vagyok túlharsogni embereket, nem szeretek és nem is tudok beszélni a semmiről. Ki nem állhatom a pletykálkodást és rosszindulatot, így nem éreztem szükségét annak, hogy bármilyen nemű kommunikációt is folytassak velük. Nyilván számukra ez felhívás volt keringőre, hisz bármi rosszat el tudtak képzelni rólam , csak azt nem , hogy én szimplán ilyen vagyok.  Voltam én minden , csendes gyilkos (ez volt a kedvencem ), beképzelt, lenéző, buta ... szerintük. Képtelenek voltak elfogadni, hogy én egyszerűen ilyen vagyok, nincs rejtegetnivalóm, nincs semmiféle titok.

Pedig engem is zavart a nagy hangjuk, mégsem kérdeztem meg sosem, hogy miért nem tudnak csendben lenni. Én elfogadtam őket olyannak amilyenek, akkor nekik miért nem ment ? 

Azért mert a lakosság igen nagy része extrovertált , így ha egy introvertált ember kerül a közelükbe, akkor azonnal megbélyegzik. És erre huszonx év után kellett rájönnöm . "Az introvertált-extrovertált felosztás Carl Gustav Jung pszichológus nevéhez fűződik. A most ismert statisztikák szerint az emberek 20 százaléka, de az is lehet, hogy egyharmada introvertált, ennek ellenére

ez az egyik leggyakrabban félreértett személyiségjegy."

(vs.hu)  

A két személyiségtípus között nincs éles határvonal, nincs tisztán extrovertált vagy introvertált személyiség, mindenkiben van az egyik és a másik típusra jellemző vonásokból is.

Introvertált: 

Nehezen barátkozó, befelé forduló típusú, külső világtól elforduló.

Extrovertált: 

Könnyen barátkozó, rendszerint a külvilág felé forduló.

Forrás: http://outsider.reblog.hu/a-csend-ereje--szabadsagot-a-befele-forduloknak

Igen, ez vagyok én, egy introvertált ember. Ez nem betegség vagy valami szégyellnivaló rémes kórság, ez a személyiségem . Jobban szeretem a csendet, mint a hangoskodást. Csak akkor beszélek, ha van mondanivalóm, nem értem miért kell feleslegesen szót csépelni. Igen, sokszor arrogánsnak tűnhetek, mégsem tehetek róla, hogy jól érzem magam a saját fejemben és nincs szükségem üres , magvas gondolatok nélküli beszélgetésre, ahogy te sem tehetsz arról, hogy neked az elégíti ki a kommunikációs igényeidet. Elegem van a bélyegekből, nem vagyok félénk, sem szégyenlős, egyszerűen csak nem hasonlítok hangosabb embertársaimra. Megfigyelő a szerepem. Új helyzetekben , idegen emberek között előbb kívülről szemlélem a dolgokat és csak utána kezdek megnyílni. Nem vagyok antiszociális, szeretem a társaságot, csak nekem időre van szükségem ahhoz, hogy biztonságosnak érezzek egy bizonyos közeget. 

Örülnék ha végre nem piszkálnának már mikor csendben vagyok. Szeretek hallgatni másokat, miért akkora baj ez ? Ha komfortosan érzem magam egyes emberek mellett, akkor beszélek, sokat. És ez így van rendben. 

Introvertált vagyok, vagy félénk, vagy szorongó, vagy borderline vagy ki a fene tudja. Én nem szégyellem tovább  :)

 


0 Tovább

Miért reménykedünk szüntelen abban, hogy megváltozik?

Balga, csacska, csúf , hiú, égi tüneményekkel játszó, csalfa, vak remény. Jellemezhetnék így is azt az ábrándképet, ami még mindig oly bőszen a fejünkben él. Meggyőződésünk, hogy képesek vagyunk az emberek személyiségét egyik napról a másikra megváltoztatni, majd mikor éveket feccöltünk egy már eleve halálraítélt ügybe, hibáztatjuk azt a bizonyos remény halat, amely volt szíves feldobni a nem létező talpát , hogy miatta úszott be az oldalunkra, majd ott is ragadt a kis aranyos rája.  De miért? Miért vagyunk képesek a végletekig reménykedni abban, hogy az általunk szeretett személy , majd pont miattunk válik egy számunkra megfelelőbbé? Van egyáltalán realitása ennek az egésznek? És miért lesz felelős sikertelenségünk miatt a másik ember? Na meg egyáltalán, mi magunk képesek vagyunk a változásra ?

remény az az indulat, amelyet valamely óhajtott, de ránk nézve még bizonytalan dolog képe lelkünkben kelt. A remény így ellentétes érzelmekből alakul, az óhajtás tárgyának képe kellemes, elérésének bizonytalansága kellemetlen. 

 


Az okos enged

Ahogy az már nálam lenni szokott, az ilyen témákban szeretek mindig a saját életemből példákat hozni, alátámasztván állításaim legalább egy részét. Így engedtessék meg , hogy a Remény rabjai most rólam szóljon. 

Ha igazán szeretünk valakit, akkor azt nem akarjuk megváltoztatni, vagy ha mégis, akkor meg nem szeretjük eléggé.

Mondogatják ezt igen bölcsen azok, akik már kicsit járatosabbak a dologban -  gondolom én . De mi van akkor, ha szeretetünk nem szűnik, úgy , ahogy a számunkra zavaró jellemvonások sem ? Rendhagyó módon nem csak a párkapcsolat, hanem a barátság szempontjából is bemutatom a jelenséget.

Az általános iskola alsó tagozatában ismerkedtünk meg és lettünk örökös barátok - akkoriban még így hittük. Hasonló vehemenciával rendelkező, folyton a végletek között mozgó emberek voltunk- vagyunk, akik valahogy mégis mindig számíthattak egymásra akkor is, mikor az egész világ összefogott ellenük. De volt ott valami egészen más is, birtoklási vágy, féltékenység, örökös rivalizálás, mely, ahogy teltek az évek egyre inkább kirajzolódni látszott. Én, a magam részéről akkor és most sem igazán értem, hogy az általam barátnak nevezett személy miért akar pont velem, egyfajta igen nonszensz és agyament játékot játszani. Hogy miért kell folyton azt hallgatnom, hány fiú szerelmes belé- majd később kikkel feküdt le - miközben engem inkább a kapcsolatok szerelmi része érdekelt. Vagy miért nem tudtam befejezni soha egyetlen mondatomat sem a hozzám intézett És te hogy vagy? kérdésére. 

Ahogy teltek az évek, kezdtem magam egyre furcsábban érezni a társaságában. Valahogy folyton elszívta az életenergiámat egy - egy hosszú egyoldalú beszélgetés. Nagyon untam már, hogy állandóan az ő magánéletét kell boncolgatnunk és, hogy a Mi, lassan teljesen átváltozott Én - re,  miközben a másik Én lassan kezdett eltűnni a süllyesztőbe. Ekkor beszélgettem el vele életünkben először nagyon kimért és határozott mondatokban arról, hogy ha nem változtat, befejezzük ezt a barátságnak nevezett , lelki szemetesláda - én vagyok a világ legjobb nője kapcsolatot. 

Próbált tenni az ügy érdekében , de a változásokkal pusztán addig jutottunk, hogy feltette azt a bizonyos És veled mi újság? kérdést, majd egy- két mondatot már az én életemről is képes volt végighallgatni. De ennyi.

Képtelen volt kibújni az énközpontúság alól és továbbra is csak arra használt, hogy mindazt a bizonytalanságot, amit magában hordozott, a nyakamba borítva általam váljon erősebbé.

10 éven át napi kapcsolatban álltunk egymással, reggel és éjjel is hallgattam a felém záporozó De szerinted tetszek neki, de szerinted mit gondol rólam, de szerinted Én Én Én és Én ? kérdéseket, még egy nap meg nem telt az a bizonyos padlásom és nem borítottam ki az évek alatt csordultig telt  és akkorra már kicsordult poharat. 

A végkifejlet az lett, hogy a mai napig nem beszélünk egymással, mert volt szíves megharagudni rám , nekem pedig sohasem fordult meg a fejemben , hogy  tovább játsszam valaki pszichológusát. 

A szamár szenved

A fentebb említett történetből okulva már tisztában voltam vele, hogy egy ember személyiségét nem lehet megváltoztatni, de ha párkapcsolatra került a sor, valahogy mindig kitörlődött a fejemből eme nemes gondolat. És azt gondolom , nem vagyok vele egyedül, hisz oly sokan, sokszor reméljük azt, hogy képesek leszünk megváltoztatni valakit. Pedig ez egyáltalán nincs így.

Életem szerelmének hittem, rózsaszín bárányos felhőkön úszkáltam és onnan ugráltam fejeseket a boldogság tengerébe. Na persze , hamar fájdalmas hasas lett abból az ugrásból. Más élethelyzetből jött, szögesen ellentétes világmeglátással rendelkező emberek, hasonlóan erős személyiséggel, önfejűséggel és fejet az igába hajtani képtelen habitussal. Ezek voltunk mi. Talán nem meglepő , hogy mindebből semmi más nem sült ki, mint soha véget nem érő dráma, veszekedés, kiabálás és könnyek. A miért így és úgy , de miért nem így és úgy, a nem így kellett volna hanem amúgy, ne ezt vedd fel hanem azt, ne így csináld ne azt és ne így végeláthatatlan véleménykülönbségek, olaszos stílusban történő tálalása.   

Két év, ennyit küzdöttünk egymással, egymásért teljességgel feleslegesen. Hiába próbáltunk idomulni, kompromisszumokat kötni és megalkudni. Továbbra sem értettük egymást, ha a-t mondtam ő mindenképp b-t. S ha egyik akadályt legyőztünk, természetesen rögtön jött a másik. 

Kénytelen kelletlen be kellett látnunk, hogy belefáradtunk mindketten és a remény , hogy valaha is működőképes lesz a kapcsolat végleg elveszett. Így miután meguntuk játszani a szamarat és kivágtuk a fát, majd végre láttuk az erdőt, fájdalmas búcsút intettünk egymásnak. 

Együtt változni

"A fogadjuk el egymást úgy, ahogy vagyunk" , egészen addig állja meg a helyét, még nem költözünk össze szívünk kuglófjának egyetlen mazsolájával. Ekkor ugyanis megoldást kell találnunk az olyan fontos kérdésekre , mint a televíziózás és szex egyensúlya, a mikor, ki és hogyan takarít, a horkolós alszik el mindig hamarabb és társaira.  Egyszerűen létezhetetlenné válik az, hogy ha mindennapos tányércsapkodás nélkül szeretnénk folytatni kapcsolatunkat, akkor ne kelljen bizonyos dolgokban változni és változtatni. Ha a kapcsolatot úgy ítéljük meg, hogy a kisebb - nagyobb problémákat leszámítva működőképes, akkor jogos a reményünk az irányba , hogy igenis képesek vagyunk változásra, ha van kiért és miért. Úgy gondolom és tapasztalom, hogy  ez az egyetlen helyzet, mikor ebből a szempontból és ebben a témában létjogosultsága keletkezik a reménynek.

Summa summarum

Ne higgyük, de még csak ne is reméljük, hogy a notórius hazudozó majd éppen miattunk változik őszintévé , hogy az agresszív állat egyszerre doromboló kiscica lesz a közelünkben, hogy a nőt és gyerekét bántalmazó férfj valaha is a mintaapa szerepébe bújhat. Sosem válik a tiszteletlenből tisztelettudó, a nagyszájúból csendes, a csalfából hűséges, a fatuskóból érzékeny, a hozzánk nem illőből éppen passzoló.

 Ideig - óráig képesek  megemberelni magukat, meg tudnak változni néhány napra, esetleg hétre. De az alapszemélyiségünket nem hogy más, de még önmagunk is csak nehézkesen tudjuk megváltoztatni. 

Léteznek persze kirívó esetek, mikor egy sokk, ne adj isten egy tragédia megváltoztatja az életet s általa megváltozik az ember is, de az a fajta változás nem a mi két szép szemünk miatt és főleg nem olyan rövid idő alatt megy végbe, mint ahogy azt mi szeretnénk.

"Ha elveszel feleségül egy mosómedvét, számíts rá, hogy egész életében dörzsölni fogja a két pracliját, és 'mosni' fog. Nem tudod leszoktatni róla.

 

0 Tovább

10 dolog , amit egy különleges embertől tanultam  

 Rendkívül szoros kapcsolat volt a miénk, a generációs szakadék ellenére is. Úgy értettük egymást, hogy a külső szemlélőnek sokszor fogalma sem volt róla, hogy ezek meg min nevetnek. 1921-ben született szegény családban, 13 éves korától szolgáló volt egy gazdag kúrián,férjhez ment egy, a szomszédok által kommendált (ajánlott) férfihoz, világra hozta édesanyámat  és átélte a világháború borzalmait is. Később aztán hozzánk költözött és élete végéig minket segített. Ő volt a nagymamám, akitől annyi bölcsességet és életörömöt kaptam 20 évnyi ismeretségünk alatt- mert, csak ennyi jutott nekünk, hogy egyetlen Coelho vagy motivációs tréner sem adhatott volna többet.

 


élettér

1. Segíts magadon, az Isten is megsegít! 

Nem elég reménykedni, tenni is kell érte, ha el akarsz érni valamit. Ha minden tőled telhetőt megtettél és mégsem sikerült, akkor annak valószínűleg nyomós oka van. Nem a te utad, nem az a férfi , akit neked szántak, nem a te sorsod. Fogadd el és menj tovább. Ugyanis azzal , hogy folyton csak panaszkodsz még a dolgok változatlanul rosszak maradnak, sőt...  Kiút sem lesz mindaddig, még nem vagy hajlandó elfogadni, hogy te is felelős vagy a jelenlegi helyzetedért. Nyilván, a betegségeket nem ebbe a kategóriába soroljuk, bár példamutató volt az is, amilyen méltósággal viselte azokat.

Könnyű a világot vagy éppen a szomszéd Mariska nénit hibáztatni mindenért, miközben az áldozat szerepében tetszelegsz.

Mindig mindenhez úgy állt hozzá, mint megoldandó feladathoz, amit ha úgy látott,hogy valamilyen okból kifolyólag mégsem tud megoldani, egyszerűen elengedte maga mellől és nem rágódott tovább rajta. Ezért nem ismerte hírből sem a stressz vagy a depresszió fogalmát - hosszasan magyaráztam neki , hogy mit is jelentenek ezek pontosan.

Úgy vélte , hogy ha az ember tisztességgel teszi a dolgát , akkor nem lehet baj.  

2. A sírás nem szégyen 

A síráshoz általában úgy állnak hozzá az emberek, mintha valami bűnös dolog volna. Pedig igazán jótékony hatással bír, főleg hamár fojtogatja az érzés. Megkönnyebbülést hoz, ha szabadjára engeded az érzelmeid, akkor is, ha ezt mások előtt teszed. Sosem szabad szégyellni, hisz ettől még nem leszel gyenge ember.

Felesleges folyton felvenni az álarcot és megjátszani , hogy minden rendben, ha egyszer egyáltalán nincsen úgy.  

3. A nevetés gyógyít

És nevettünk, sokat és mindenen. Öniróniával saját szerencsétlenségünkön, örömmel a boldog pillanatokban, vagy csak úgy, mert ahhoz volt kedvünk. Sokat mesélt a régi időkről, én pedig elszórakoztattam a saját korosztályom dolgaival, történéseivel. Neki még óriási újdonságnak számított a telefon - mindig hangosan hallózott  és őszintén rácsodálkozott, hogyan lehetséges az, hogy a több száz kilométerre lévő rokon hallja, amit mond. Egyszer pedig még az mp3 lejátszómra is neki tetsző régi nótákat tettem, majd rávettem, hogy dugja a fülébe a fülhallgatót.

Olyan hangosan énekelt , hogy valószínűleg az egész utca hallotta.

De vele még tv -t nézni is óriási élmény volt, hisz folyton elhitte, hogy amit ott lát, az a valóság , így mindig nagy nevetés lett a vége, ha a filmélményekről kezdtünk beszélni. Egyszerűen csak Öröm volt mellette az élet.

4. Kis dolgokra nem adunk, a nagyokkal nem foglalkozunk

Mondván, a kisebb problémákon kár idegeskedni, a nagyobbakon , amiken meg úgy sem tudunk változtatni, azokon meg felesleges. Sokat segített ez anno az iskolás éveim alatt . Megtanított egy kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb  életre.  Már tudom , hogy nincs az az élethelyzet, amiből ne lenne kiút és nincs olyan probléma sem , amire ne lenne megoldás.

Ha a helyzet elkeserítőnek tűnik, vizsgáljuk meg más nézőpontból is, talán rossz oldalról közelítettük meg azt.

5. A harag rossz tanácsadó

Van, hogy az embert elragadják az érzelmei és olyat tesz vagy mond , amit később megbán . Mindenkivel előfordul, ahogy vele is megesett néha. Amit viszont érdemes volt megtanulni tőle az az, hogy tudni kell bocsánatot kérni és megbocsájtani. Könnyedén felemészthet a saját haragod, amivel nem a másiknak, sokkal inkább magadnak ártasz . 

6. Kerüld a pletykás embereket

Mert aki veled pletykál,az rólad is fog. Jobb, ha nem tud mindenki mindent rólad. Nem kell az orrára kötni a szomszéd Kati néninek , hogy mik folynak otthon a négy fal között. Ahogy Kati nénit sem kell hagyni, hogy lelkesen mesélgessen a 6. utcában lakó Józsi bácsi anyagi helyzetéről.

Egyszerűen jobb, ha mindenki a saját háza táján sepreget, így van ez rendjén . És ebből lesz a kevesebb gond. 

7.  Megérdemelsz egy jó fiút magad mellé

Rendkívül sokat tanultam általa és tőle arról, hogyan kell értékelni önmagunkat. Hogy soha nem szabad annál lejjebb adni , mint amennyit érünk. Hogy csak is olyan ember mellett érdemes lehorgonyozni , aki a tenyerén hordoz bennünket. Mindig azt mondta, hogy

ő inkább van egyedül, mint egy rossz kapcsolatban.

Sosem szidta a férfiakat, pedig nem jutott ki neki a jóból mellettük, nyilván ebből kifolyólag két férj után felhagyott a társkereséssel és inkább ránk, a családjára koncentrált.  Engem viszont mindig azzal biztatott, hogy megérdemlem a boldogságot.

8. Értékeld , amid van , mert minden nap számít

Erre akkor jöttem rá, hogy mennyire fontos, mikor egyik betegsége követte  a másikat és én minden egyes nap félelemmel ébredtem, hogy talán ma már végleg elveszítettem. Egyszerre felértékelődtek a napok,

 minden pillanata és órája értékes volt, mert vele lehettem, mert kaptunk még időt.

Furcsa, hogy az ember általában csak akkor jön rá milyen értékes valaki vagy valami az életében, mikor az a veszély fenyegeti, hogy elveszítheti , vagy ne adj isten már el is veszítette. Ilyenkor az egyetlen szalmaszál, amibe még kapaszkodni lehet az a remény. Mert az ember az utolsó percig kitartóan reménykedik abban, hogy minden rendben lesz.   

9.  Akkor van vége, mikor feladod 

Legyőztünk együtt több infarktust, szívritmuszavart, elgyengülést, de még a lábamputációja sem gátolhatott meg minket abban, hogy gúnyos fintort adjunk a halálnak. Addig élt, még volt benne életigenlés , még ő is akarta.  92 éves korában aztán belefáradt a kiszolgáltatottságba , belefáradt az életbe. Kértem , hogy ne hagyjon itt , de ő már nem akart tovább élni. Kérte a Jóistent, akiben mindvégig hitt, hogy szólítsa magához. Az pedig egy őszi éjjelen teljesítette utolsó kívánságát. 

10. Az elengedés az élet legnehezebb feladata

Sosem felejtem a napot, mikor édesanyám telefont kapott és elcsukló hangon kérdezett vissza  - Meghalt? 

Szédülés, hányinger, harag , forgott velem a világ. Nem. Ez nem történhetett meg, nem hagyhatott itt. De mégis, megtette, ő elment és én itt maradtam nélküle.Sokáig tartott, mire el tudtam fogadni azt, hogy többé nem lesz velem. Elveszítettem azt az embert , akit édesanyám mellett a világon a legjobban szerettem. A nagymamát, a lelki társam, bánatom gyógyírét, a legértékesebb embert, akit valaha ismertem. Rájöttem, hogy minden baj eltörpül a halál mellett. Mert nincs akkora gond, baj , ami felérhet azzal, ha egy szerettünket elveszítjük.

Ha bármikor is úgy érzem, hogy padlót fogtam és nem tudok felállni, mindig eszembe jut , hogy ez még csak feleannyira sem fáj, mint az, amikor elveszítettem őt. 

Csak remélni tudom, hogy jó helyen van, hogy valahol valahogyan lát engem és büszke rám. Sosem felejtem őt, a szavait és amiket általa -tőle tanultam.  

 


0 Tovább

Közügyünk a magánügy

Elviekben, a címben szereplő két szó tökéletes ellentétet képez, vagyis ami az én ügyem az nem a tiéd és így fordítva , s noha ez így teljesen egyértelműnek tűnik, napjainkban mégis rengetegen szenvedünk némi fogalomzavarban. Globálisan nézve az állam , az óvoda, az iskola és egy sor "szakvélemény" határozza meg az általánosan elfogadott normákat. Még mikro szinten a szülő , a testvér, a párkapcsolat, de még Gizi néni, a szomszéd is jobban tudja nálunk, hogy nekünk miről mit kellene gondolni, de pláne, hogy mikor mit és  hogyan kellene cselekednünk. 

Így hát adott a kérdés: létezik -e még egyáltalán olyan, hogy magánügy? 

 

élettér

Természetesen vannak olyan viselkedési normák, melyek betartása szükséges ahhoz, hogy létrejöhessen és tartósan fennmaradhasson a békés együttélés. Ezek közös ügyeink, amikbe elviekben mindenkinek van beleszólása. Bár valljuk be, kicsiny országunkban éppen azok nem tartják be ezen törvényeket, akik hozzák őket. De mivel  a politizálástól a vérnyomásom azonnal 220-ra ugrik, ezért nem is ez a mai blogbejegyzés témája. Vannak közügyek és kész, zárjuk ezt rövidre. Sokkal inkább azok az ügyek érdekelnek a békés együttélés részben, amikről azt gondolja az ember, hogy csak rá tartozik, a saját dolga. Ilyenek például:

A Személyiség

Ha abból indulunk ki, hogy nincs a Földön két egyforma ember, akkor miért próbálunk már a születéstől ráhúzni egyetlen sémát az összes emberpalántára? Az oktatási rendszerünk konkrétan úgy épül fel, hogy van a kötelezően lenyomjuk a gyerek torkán tananyag, meg az elfolytjuk az önállóságot továbbképzés és ennyi. Senkinek eszébe sem jut, hogy ha az a gyerek nem olyan, mint a többség az nem valami istencsapása, sokkal inkább egy áldás.  Támogatni kellene abban, hogy igenis legyenek saját gondolatai, hogy ne vegyen mindent készpénznek és jegyezze meg, hogy

Ha kilóg a sorból, lehet, hogy a sorral van a probléma. 

Külső

Ha túl kövér vagy az a baj, ha túl vékony, akkor az. Ha meg átlagos, az már felér egy katasztrófával. Minden évben növeszd meg a hajad, majd vágasd le, aztán legyen ősz, mert trendi , később irány a drogéria festékért két dobozzal legalább, mert már nem menő a fehér. Legyen szőrös a lábad , jöhet a hónaljkutya(jesszus), majd a bozótvágó, mert gáz a nem rég növesztett  bundád. Ha nem úgy nézel ki, mint egy modell, inkább sírj otthon a négy fal között. Na persze. Könyörgöm, miért  nem engedjük ezt el már végre? Mindenkinek olyan a külseje, amilyen neki tetszik =Nagyon nagy pont a mondat végén.

Gondolkodásmód

A nagy átlag véleménye szerint csak az ezeréves rendszer lépcsőfokai járhatók. Óvoda, Iskola, Munka- lehetőleg keményen- talán egy gyárban, Család, Unoka, Meghaltál. Nos, aki ettől eltérően merészel gondolkodni, az nem teszi zsebre azt, amit a közvéleménytől kapni fog.  A nagy nyomás hatására szépen csendben visszaállnak a sorba és már csak legtitkosabb gondolataik között dédelgetik álmaikat. Sokan még mindig összerezzenek a karrierista nő, a nem akar gyereket, a világutazó, az azt csinálja amit szeret fogalmak hallatán. Egyesek olyan beszűkült látásmóddal rendelkeznek, hogy egyből pellengérre állítják azokat , akik szembefordulnak a rendszerrel. 

Párkapcsolat

Szintén egy nagyon kényes témakör, mert olybá tűnik már ez sem arra a két emberre tartozik , akik lényegében kapcsolatban állnak egymással. Mert választottunk meg kell feleljen a szüleink, barátaink, rokonaink, de még a szomszédok elvárásainak is. S ha mindez még nem volna elég, kezdjünk el aggódni a korkülönbség, a horoszkóp miatt is, de leginkább a statisztikák miatt mert azt mutatják  nem illünk össze és így tovább. 

 

élettér

A végtelenségig folytatható lenne a sor, de ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk miként válnak magánügyeink a köz ügyeivé és , hogyan válunk mi is önmagunk árnyékává mások véleményére alapozván- persze ha hagyjuk. A magánügy , mint fogalom tehát akkor létezik, ha nem a tömeg hangjára hallgatunk, inkább saját megérzéseinkre és gondolatainkra hagyatkozunk. Itt persze nem azt mondom, hogy az építő jellegű kritikákat se vegyünk figyelembe, de csak azért mert a Géza azt mondta, hogy született balfékek vagyunk, ne higgyük már el magunkról. Hisz ez valójában Géza frusztrációjából ered, amit rajtunk próbál levezetni.

Ne azt nézd, mit mond, előbb azt nézd meg, hogy ki mondja. 

A poszt kommentelhető ugyan, de csak a témára reflektáló vélemények közzétételét hagyhatom jóvá. A személyemet sértegető hozzászólásokat azonnali hatállyal törlöm.  Bármily meglepő , nem vagyunk kötelesek a személyünket becsmérlő, lealacsonyító kommenteket fogadni a saját oldalunkon. 

 


0 Tovább

Női szempont: egyéjszaka és érzelemmentesség

Mindannyian azt tanultuk, hogy keresnünk kell az életben a Nagy Őt, a megfelelő párt, akivel a kapcsolat egy életre szól. Megtanultuk, hogy a szex a szerelem beteljesülése és, hogy csak azzal tegyük meg , akit tényleg szeretünk. Igyekeztünk is szem előtt tartani a kőbe vésett szabályokat, egészen addig, még nem csalódtunk a szerelemben, még nem vert át néhány Igazinak  hitt idegen. Édesanyánk intelmei:  "A vigyázz a fiúkkal, mert csak azt akarják, a ne add oda magad könnyen!" - lassan érvényüket vesztik. A világ felgyorsult, a szex , mint olyan már nem csak a beteljesülést jelenti. Egyre több nő kezd el férfi módjára skalpokat gyűjteni, puszta örömszerzés céljából. De vajon tényleg képessé váltunk az érzelemmentes szexre ? 

párkapcsolat szex

Hivatás

Ma már nyílt titok, hogy egyetemista lányok , egyedülálló nők ezrei választják hivatásuknak a fizetős szexuális szolgáltatást. Személy szerint én is ismerek olyat , aki ebből tartja fenn magát, ezt tekinti a munkájának. Ha abból indulok ki , hogyan működik ez a rendszer, akkor azt kell mondjam, hogy a válasz a kérdésemre igen, képesek vagyunk férfi módjára szexelni. 

Az erősebbik nem képviselői, mint egy húspiacon, hirdetések ezrei közül válogathatnak, majd a kiválasztott nő a lakásán készségesen és kedvesen fogadja őket. Előre megbeszélt időintervallum, a szolgáltatásért fizetendő összeg kézhez történő megfizetése után, jöhet az aktus az előzetesen megbeszéltek szerint. Nincs benne érzelem, csak az az állatias ösztön, amit ki kell elégíteni. Ha az megvolt, mindkét fél elégedetten, ki - ki a maga hasznával dőlhet hátra.

Igen ám , de ezen férfiak között  rengetegen vannak, akik magányosak, boldogtalanok, megértésre , kedvességre vágynak. A nők pedig annak ellenére, hogy ez csak egy munka, hamar megkedvelik őket.  Visszatérő vendégek lesznek a nőnél, majd egy idő után kialakul közöttük valami különös barátságszerű, némi extrával. Ekkor legtöbbször már éjszakára is maradnak , majd másnap egy reggeli kávé után munkába indulnak, a már kevésbé idegen nő ágyából.

Ha ezt veszem alapul, akkor a kérdésre a válasz az, hogy nem, nem  mindenki képes az érzelem mentes szexre.

Sokan viselnek álarcot, melyben a külvilág felé azt mutatják , hogy számukra semmit nem jelent valakivel ágyba bújni, hogy tökéletesen uralják érzelmeiket, képesek irányítani az irányíthatatlant. Még maguknak sem merik bevallani, hogy az ágyban nem csak a testük meztelen, valamilyen szinten a lelkük is azzá válik. 

De mi van velünk, egyszerű halandókkal ? Mit jelent, ha jelent egyáltalán valamit nálunk az egy éjszaka?Vajon képes -e a hétköznapi nő az érzelmek nélküli szexuális kapcsolatra ? 

Az ősi kőbe vésett társadalmi hozzáállás szerint ,csak a férfiaknak dicsőség minél több nővel lefeküdni. Azon nők pedig akik ugyanezt az elvet követik, hát mindennek nevezhetők csak tisztességesnek nem és naná, hogy sosem lesz belőlük rendes feleség, becsülnivaló édesanya meg aztán végképp nem. Mondják ezt az okosok, vagy akik leginkább csak saját maguk szerint azok. Szerintem viszont, és ezzel úgy gondolom, nem vagyok egyedül, mindenki azzal és úgy létesít szexuális kapcsolatot, ahogyan éppen jól esik neki. Az egyetlen talán amit nem árt szem előtt tartani, hogy mások érzéseivel játszani nem szép dolog, így jobb mindig előre tisztázni, hogy ki mit szeretne a másiktól.

Ha tisztességesen, nyílt lapokkal játszunk, az egyéjszaka valóban arról fog szólni, amit várunk tőle. (elvileg)

Ezer egyéjszaka

Mikor még csak kóstolgattam az ismerkedős- kapcsolatosdit, mindig igyekezetem elérhetetlennek tűnni, játszottam a kötelező játszmákat, hisz azt tanultam, hogy a férfiak vadászösztöne annál jobban működik, minél többet kell küzdenie egy nőért. Jól ment a dolog, pedig első ránézésre senki nem hitte el, hogy bár nálam alhat, nem vicceltem, mikor azt mondtam, hogy nem fogok lefeküdni vele. Aztán az első nagy szerelem után valami megváltozott bennem. Csalódtam és nem akartam újabb kapcsolatot senkivel, pusztán az érintés, az intimitás hiányzott.

Ekkor történt meg velem életemben először, hogy semmit nem akartam a férfitól, pusztán egy könnyed légyottot a pusztító vágyak oltárán.

A neten ismerkedtünk meg, randiztunk párszor, s bár világosan látszott, hogy kapcsolatra semmi esély, úgy vonzódtunk egymáshoz, mint két mágnes. Így esett meg, hogy egy borgőzös éjszakán kitörlődtek a határvonalak, eltűnt a józanész és elemi erővel csaptak le ránk a vágyak.  A másnap sem volt ciki , elfogyasztottuk közösen a reggeli kávénkat, majd mindenki ment a saját dolgára. Nem éreztem semmit, de szó szerint. Nem gondoltam , hogy bármit meg kellett volna bánnom, nem éreztem , hogy járni szeretnék vele, nem éreztem csak színtiszta szexuális vágyat .

Csak annyit, hogy akarom még, de nem őt, csak a szexet vele.

És meg is kaptam. Az egyéjszakát még sok másik követte, de letisztáztuk egymással, hogy a dolog csak ennyiről szól. Ekkor azt gondoltam, hogy igen, mi nők is képesek vagyunk érzelmek nélkül szexelni és , mint egyes férfiaknak, nekünk sem jelent semmit az egyéjszakás kalandunk.

A másnap másképp

Egészen sokáig úgy éreztem, hogy teljesen ura vagyok önmagamnak, én irányítok. Azt hittem felvérteztem magam annyira, hogy nem érhet csalódás. Kiválóan megy nekem ez a férfi módra szexelősdi, mit nekem érzelmek . Így  aztán  eszembe sem jutott volna érzelmi kapcsolatot kialakítani egy hímneművel.

Akkoriban váltottam munkahelyet, költöztem új városba, így az ezeregy éjszaka meséi véget értek aktuális partneremmel. Tiszta lappal kezdhetek, gondoltam én. Aztán megismertem őt, igen ott, a dolgozóban. Rengeteget beszélgettünk, megkedveltük egymást. Az első perctől tudtuk , hogy mi lesz a vége, hisz már mindenki számára világos volt, hogy izzik körülöttünk a levegő. Azt hittem elég erős vagyok , hogy nem sérülhetek meg, hisz pont erre van szükségem, hogy érezzem nőből vagyok, hogy kívánnak, hogy akarnak.

Nincs szükségem a szerelemre, elég ha valaki csak a vágyaimat elégíti ki.

Tévedtem. 

Tudtam, hogy mit akar tőlem, hisz elmesélte, hogy mekkorát csalódott a nőben, akit mindennél jobban szeretett. Elmondta, hogy azóta csak alkalmi kapcsolatai vannak, hogy talán képtelen már a szerelemre. Tudtam, ha lefekszem vele, akkor az tényleg nem fog másról szólni, mint a szexuális vágyakról. Tudtam, tisztában voltam mindennel. 

Mégsem voltam képes parancsolni magamnak és egy vállalati buli után a lakásán kötöttem ki. Azt gondoltam előre, hogy itt nem lesznek érzelmek, de

arra, hogy az egész olyan lesz, mint egy pornófilm forgatás, hát arra egyáltalán nem számítottam.

Póz 1-2-3 , a szinte már kötelezően lefutott körök... Másfél óra után én mondtam azt, hogy hagyjuk abba, már nem élveztem egyáltalán, sőt... Úgy gondoltam, hogy legalább alhatok egyet, de nem , még aznap éjjel hazavitt . 

A másnap pedig elemi erővel csapott le rám,  a munkahelyen... Mert ugye én hülye képtelen voltam betartani a házi nyúlra nem lövünk utasítást. Rettenetesen éreztem magam, legszívesebben a világ elől is elbujdostam volna, de még előle sem sikerült, köszönhetően az egy légterű irodának. 

A legrosszabb az egészben az volt, hogy nem hibáztathattam senkit, csak magamat.

Hiszen tudtam , mindent. Mindezek ellenére életemben először úgy éreztem magam, mint egy rossz útszéli.

Rádöbbentem, hogy nő létemre valóban nem szexelhetek és nem is tudok érzelmek nélkül, nem adhatom oda magam úgy valakinek, hogy annak csak a testem kell. 

Ezután nem volt részem több egyéjszakában és nem is akarom , hogy legyen. Soha többé  nem szeretném átélni azt a másnapot, amin legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá.

Akárhogy is nézem a dolgot,

a "szexben tényleg az ölelés a legjobb", a másnap pedig a szerelmed mellett ébredve lehet igazán boldog. 

 


0 Tovább

LélekHatár

blogavatar

Inspiráció, lélek, párkapcsolat, testi - lelki egészség, fejlődés, tudatosság a mindennapokban. Történetek - történések, őszinte sokszínűség egyetlen nő tollából.

Lélekhatár a Facebookon

Utolsó kommentek