10 tipp - Hogyan szúrjuk el az életünket? - Gyorstalpaló kezdőknek 

Ép testben , ép lélek!  - szól az okos mondás, melyet mindannyian jól ismerünk.  Épp ezért úgy gondolom , hogy a tudatos táplálkozás és edzések mellett - melyek rendkívül dicséretesek, ugyanakkora hangsúlyt kellene fektetnünk lelkünk karbantartására is ( ha nem nagyobbat ). Így jó szokásomhoz híven, most is kicsit más oldalról fogok közelíteni az egészség témaköréhez . Számomra rendkívül fontos , hogy folyamatosan fejlődhessek, új nézőpontokat és véleményeket ismerhessek meg.  Igyekszem mindig saját tapasztalatokkal alátámasztani aktuális írásaimat, ezzel is hitelt adva szavaimnak. Kéretik  figyelembe venni azonban, hogy élces, szarkasztikus humoromat  idén sem tudtam levetkőzni, így az alábbi iromány is ezek jegyében született. 

10 dolog psziché

Lássuk tehát, hogyan is szúrhatjuk el az életünket, pár nüansznyinak tűnő, ám annál nagyobb kárt okozó tulajdonsággal, szokással. Vigyázat! Mindet kipróbáltam és tényleg műküdik! 

1. Panaszkodjunk!

Sokat, állandóan. Mindenhol, mindenkinek , mindenről. Nekünk, magyaroknak elvileg könnyű dolgunk lesz ezen a fronton, hisz köztudottan pesszimista nép vagyunk. Ha tündököl a Nap az égen, akkor feltétlenül kezdjünk el nyávogni azon , hogy túl erősen,  túl gyengén, túl vakítóan teszi azt. Ha felhők gyülekeznek, rögtön forduljunk vissza az ajtóból és sajnáljuk magunkat alaposan, amiért épp futni készültünk, de a francba , hogy befelhősödött már megint! Siránkozzunk  a munkahelyünkön egész álló nap azon, hogy már megint itt kell lennünk, pedig mennyi dolgunk lenne otthon.  Ha hazaértünk, rögtön kezdjünk bele a monológunkba, hogy mennyivel jobb volt a munkahelyen, mert itthon többet dolgozunk, mint ott. Tegyünk megjegyzéseket másoknak magunkról, hogy túl kövérek, túl soványak,  és mennyire csúnyák vagyunk. Lubickoljunk az Ááá, dehogy vagy ! vigasztalásokban. Ne felejtsünk el azonban vérig sértődni, ha véletlenül valaki egyetértene az önostorozó mondatainkkal. Soha ne hagyjunk fel a panaszkodással, de tényleg! Soha!

2. Irigykedjünk!

Mindig érezzük magunkat rosszul mások sikerei láttán és feltétlen elégedetlenkedjünk a saját életünkkel. Ne felejtsük el használni, a persze, mert neki könnyű kezdetű mondatokat. De nagyon fontos, hogy mi, soha semmit ne próbáljunk meg , csak irigyeljük másoktól a sikert. 

3. Mantrázzunk hülyeségeket!

Pozitív és negatív értelemben egyaránt. Néhány példa, hogy könnyebben boldoguljunk:

  • Úgysem fog sikerülni - szoros összefüggésben - nekem soha semmi nem sikerül!
  • Én olyan szerencsétlen vagyok. 
  • Másoknak sokkal könnyebb!
  • Nekem miért csak ennyi jutott?

Vagy ami még jobb , higgyük el azt , hogy a pozitív gondolkodás mindent megold és, hogy abszolúte semmit nem kell tennünk, mert már pusztán azzal, hogy egy csomó inspiráló idézetet megosztottunk a Facebookon, mindent megtettünk az áhított célok eléréséért. 

4. Vegyünk készpénznek mindent!

Soha ne gondolkodjunk el semmin . Amit a televízióban, rádióban , újságban láttunk, hallottunk olvastunk,. azt mind, egytől egyig szentírásként kezeljünk. És ne felejtsünk el mindenkit lehülyézni , aki megpróbál gondolkodni , nem csak létezni. 

5. Legyen mindig igazunk!

Szorosan illeszkedve az előző ponthoz. Rendkívül szép dolog meggyőződéssel hinni valamiben és még becsülendőbb, ha ki is állunk ezek mellett. De , ha igazán hatékonyak akarunk lenni a személyiségfejlődés legmélyebb bugyraiban, akkor ˝hangos ugatással" támadjunk le bárkit, aki mást állít , mint mi. Felejtsük el örökre az olyan baromságokat, mint, hogy csak az okos kételkedik a saját igazában, a hülye sohasem. Ki mondhatott ekkora baromságot? 

6. Legyünk befolyásolhatók!

Önálló személyiség, saját vélemény , ezeket mind mind töröljük a szótárunkból. Öltözködjünk aktuális trendek szerint, teremtsünk kirakat életet a közösségi oldalakon. Befolyásoljon bárki véleménye, legyen az a kisboltos vagy a postás. Életünket csak és kizárólag mások véleménye határozza meg! 

7. Búslakodjunk a múlton, féljünk a jövőtől és egyáltalán, kit érdekel a ma ?

Az egyik legfontosabb lépcsőfok a teljes frusztráltság eléréséhez. Két kézzel ragaszkodjunk múltbéli sérelmeinkhez, esetleg toroljuk is meg őket, ha van rá lehetőségünk. Rettegjünk a holnaptól, de legfőképp, a nagyon távoli jövőtől. Mert biztosan valami rémes dolog fog velünk történni,

hisz az élet egy nagyon veszélyes, rengeteg buktatóval teletűzdelt, borzalmas menetelés a halál felé. 

8. Várjunk a sültgalambra!

Mindig, mindent ugyanúgy csináljunk. Legyünk a szokásaink odaadó rabjai. Soha ne változtassunk semmin, az adott problémát csak ugyanarról az adott oldalról közelítsük meg. Majd várakozzunk alázatosan, hogy holnap talán minden más lesz. S, ha nem változott semmi, ne felejtsük el alkalmazni az 1., 2., 3., pontot . 

9. Állítsunk korlátokat!

Lehetőleg jó vastagokat. Meg se próbáljunk kitörni közülük. Ha a rendszeren belül maradunk, s a gépezet hasznos tagjai leszünk, biztosan nem érhet minket baj. 

10. A legfontosabb: a tudatosság

Tudatosítsuk magunkban, hogy az élet szar. S , aki mást mond, az nyilván hazudik vagy teljesen meghibbant. 

+1 haladóknak 

Ha mind a 10 pontot sikerült magabiztosan elsajátítanunk, akkor holt biztosan készen állunk arra, hogy ezt másoknak is megtanítsuk. 

0 Tovább

A halogatás művészete - Avagy a kifogások sosem fogynak el?

Az év utolsó napján,  emberek millió kezdik azt érezni, hogy most tényleg, nagyon komolyan, a holnap lesz az a bizonyos nap, amikor megváltozik minden. Holnaptól fogyókúrába kezdek, edzőterembe járok, egészséges életmódra váltok, leszokok a dohányzásról, kilépek a mérgező kapcsolatomból, nyelvet tanulok. Természetesen nem ma, csak  holnaptól... Januárban aztán megtelnek az edzőtermek, a nyelviskolák, egekbe szöknek az egészséges életmóddal foglalkozó weboldalak látogatottsági adatai, kevesebb dohánytermék fogy a trafikokból. Azt gondolnánk , hogy tényleg a január 1. volt az a nap...  Majd februárban már egyre több futópad marad üresen, csökken az érdeklődés az iskolákban és egészséges termékekből is kevesebbet vesznek le a polcokról. Visszaáll minden a kiindulási pontra és újból kezdődik a kifogásgyártás és jövőtervezés  a majd holnaptól kulcsszó bűvkörében. Mert ilyenek vagyunk mi emberek, halogatás művészek és kifogásokat mesteri szinten gyártó , képzelt biztonsági komfortzónákban ücsörgő humanoidok. ( Ahogy mindig, itt is tisztelet a kivételeknek) . De miért? Milye van a holnapnak, ami sosincs meg a mában? Miért nem tanultuk meg jól kihasználni az adott napot? És mit tehetünk a változás érdekében ?  

psziché

Töredelmesen be kell vallanom, hogy én is a  halogatók táborát erősítem, annak minden szintjén.Legyen az egy egyszerű napi rutinfeladat vagy egy nagyszabású terv. Viszont!,dolgozom azon, hogy ne tudjak folyton elbújni a kifogásaim mögé, merthogy azok tárháza sajnos valóban kifogyhatatlan. 

Nem lépünk ki a rossz kapcsolatból, mert 

  • mi lesz a gyerekekkel, a kutyával , a házzal, 
  • majd megváltozik, 
  • majd jobb lesz ,
  • egyszer, majd talán, ne adj' isten minden más lesz,

stb. 

Megnyugtatjuk önmagunkat azzal, hogy ennél sokkal rosszabb is lehetne és még nem kezd el eléggé fájni , nem is teszünk semmit a változás érdekében. Nem valljuk be önmagunknak sem, hogy valójában nem a tehetetlenség bénít meg bennünket, hanem a félelem a változástól. A félelem idézi elő a tehetetlenséget, valójában nem tűntek el a lehetőségeink. 
Valahogy egyszerűbb a számunkra már ismerős helyzetekben ragadni, még akkor is, ha valójában árt nekünk, mint kimozdulni a sokat emlegetett komfortzónánkból. Rengetegen maradnak együtt, annak ellenére is, hogy már kapcsolatnak sem nevezhető az együttlét és leélik egész életüket a társas magányban, mely megbetegíti egész lényüket. Mert sosem fogytak ki a kifogásokból....

Nem azt a munkát végezzük, amit szeretnénk, mert 

  • mást vár tőlünk, a társadalom, a család, a párunk, 
  • abból nem lehet megélni, 
  • túl sok kockázattal jár,
  • bolondnak néznének,

ésígytovább. 

Majd szépen elvegetálunk egész életükben olyan munkakörökben, melyeket sosem szerettünk, miközben  a regényünk az asztalfiókban pihen, a festményeink a pincében állnak ... Mert sosem volt bátorságunk ahhoz, hogy felvállaljuk, ezt szeretnénk csinálni, ebből szeretnénk élni.  Ahogy mondani szokták, a temető az a hely, ahol a meg nem valósított álmok fekszenek.  

Nem vállaljuk fel önmagunkat , mert

  • kiközösítenének, 
  • nem tehetjük meg ( tanult tehetetlenség ),
  • kockázatos, 
  • és egyébként is mire mennénk vele. 

Álarcokat hordunk, felszíneskedünk , álbarátságokat tartunk fenn és legszívesebben elmenekülnénk a saját életünkből. Így ahelyett , hogy megváltoztatnánk a valódit, gyártunk magunknak egy  tündöklő, boldog látszatot a közösségi média felületein. Az eredmény pedig önmagáért beszél : fröcsögünk, rosszindulatúskodunk, szurkálódunk minden lehetséges felületen ,  s az egész világot hibáztatjuk, ahelyett , hogy kicsit magunkba szállnánk és a holnap helyett a mára koncentrálnánk. Csak sajnos még mindig nem fogytunk ki a kifogásokból. 

 Mindennek a  mozgatórugója természetesen a félelem. Félünk a változástól, a bukástól, a megszégyenüléstől. Aztán mikor látjuk, hogy másnak sikerült, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy neki könnyű, hisz ő biztosan nem félt. Pedig dehogynem. Mindenki fél, csak valakinek a félelmei ellenére is sikerül legyőznie önmagát.  

Hasznos olvasmány és segítségünkre is lehet ezzel kapcsolatban Al Ghaoui Hesna : Félj bátran című könyve, melyet jelenleg én is nagy lelkesedéssel forgatok . 

Azoknak pedig,  akik szintén a feketeöves halogatók táborába tartoznak, de szeretnének változtatni, azoknak szeretném figyelmébe ajánlani az alábbi remek Ted előadást: 


https://embed.ted.com/talks/lang/hu/tim_urban_inside_the_mind_of_a_master_procrastinator

0 Tovább

Félénk, szégyenlős! Szégyelli?

Mint valami velem született kórság, úgy kísérte végig egész eddigi életemet a szégyenlősség bélyege. Hallgathattam a : jajj, ez a kislány milyen szégyenlős, a nem mer szólni kettőt sem, mert túl félénk! sopánkodásokat. Vagy a későbbiek  során az:  olyan beképzelt , hogy nem akar hozzánk szólni! ostoba (utlólag már annak látom)  mondatokat. Szégyelltem magam, amiért képtelen vagyok olyan lenni és úgy viselkedni , mint a "normális " emberek. Kerülni kezdtem azokat a helyzeteket, amikben úgymond veszélyben érzem magam, mert egyszerűen nem akartam többé azt az égő érzést érezni az arcomon, ami minduntalan elöntött, ha a figyelem középpontjába kerültem, de persze hang nem jött ki a torkomon. A kezdeti, sokak által szégyenlősségnek nevezett viselkedési formám, az évek alatt szorongássá változott, s hamarosan már mások számára nüansznyi apróságokon is halálra izgultam magam.   

Amióta az eszemet tudom, legalábbis a legkorábbi emlékeim szerint is visszahúzódó voltam , de nem emlékszem semmilyen traumára, megaláztatásra, semmi olyasmire, ami kiváltotta volna belőlem ezt a csigaházas effektust. Édesanyám is ilyen személyiségtípus, talán tőle örökölhettem, de bárhogy is, sok-sok éven át gyötört a gondolat, hogy én bizony defektes lehetek , mert cseppet sem hasonlítok másokra. Eme nemes gondolatomban pedig előszeretettel erősített meg a hangosabb emberek népes tábora. 

Már az óvodában is megkaptam - illetve édesanyám kapta- , hogy a kislány nagyon ügyes, okos is , jó néhány dologban előrébb jár a társainál, egyetlen baj van vele, hogy szívesebben van csendben, s csak néhány társával barátkozik. Azért emlékszem ennyire erre a momentumra, mert már akkor megütötte a fülem a "baj" szó és a fejemben is maradt örökre.

A helyzet tovább romlott az iskolában, hiszen egy rakás olyan kihívással kerültem szembe, amik elől legszívesebben a homokba dugtam volna a fejem. Jó tanuló voltam, de a stréberség sosem jött be, így voltak barátaim is, akiknek a körében igazán jól érezhettem magam. Közülük senki nem is értette, hogy miért piszkálnak a csendességem miatt, mikor velük sosem hallgatok. De ők ugyebár nem nagyon tudhatták, hogy engem csak az idegenek nagy társasága hoz zavarba, egy-egy emberrel, akár ismere, akár nem, nagyon szívesen beszélgetek. Ez bennem a csel . Sokáig nem beszéltem senkinek róla, hogy mik a "gondjaim" , inkább felvettem a jótékony álarcomat és úgy tettem , mintha engem nem lehetne megbántani, rólam minden lepereg. (anagyfrancokat)

Valami furcsa perverz módon folyton én kerültem a figyelem középpontjába, bármennyire is szerettem volna láthatatlan maradni.

A hasonló problémák nélkül létező társaim előszeretettel szurkáltak : a na mi van már megint nem tudsz megszólalni? kérdéseikkel . És nem , nem tudtam kinyögni semmit , csak sírni, azt is otthon, a négy fal között. Elhittem mindenkinek, hogy a defektem gyógyíthatatlan, sosem leszek olyan , mint ők és egész életemben szégyellnem kell magam majd emiatt. Ahogy teltek az évek szerencsére megismert az osztály és én is kiismertem őket, így többé már nem volt téma a csendességem és én sem burkolóztam örökké némaságba. 

Na ,de nem ment ez ilyen könnyen az iskolai feladatokkal. Már attól leizzadt a tenyerem , ha csak a felelésre gondoltam, így az írásbeli dolgozatokra igyekeztem mindig ötöst kapni, hisz úgyis az ment a vesztőhelyre, akinek rosszak voltak a jegyei. Ha ez a fondorlatos tervem valami ördögi összeesküvés miatt mégis meghiúsult, még akkor is azt mondtam a tanárnak , hogy nem tanultam, kérem az egyest, ha az egész anyagot betéve tudtam. Nem érdekelt a rossz jegy, még az is ezerszer jobb, mint 32 ember előtt ácsorogni és beszélni hosszú óráknak tűnő percekig. Ezt a tanárok is megszokták tőlem, így nem is nagyon erőltették a dolgot, így kicsit megnyugodhattam. Bár felajánlották , hogy ha szeretném van iskolapszichológus , akivel elbeszélgethetnék a dolgaimról- mondanom sem kell, hogy ez már végképp előhozta belőlem , a na basszus már klinikai eset vagyok gondolatfoszlányomat. 

Középiskolában aztán nem volt elég az emberlányának , hogy már megint harmincegynéhány új idegent kapott a nyakába , de még a fiúkkal való ismerkedés is tovább volt képes rontani, az amúgy sem rózsás helyzetemet. Itt is megtaláltam a helyemet , meglettek azok az emberek, akikkel jól érzem magam és a szokásos piszkálódós :miért vagy ilyen csendes, mi bajod van velünk, miért nem beszélsz ? után ők is megszokták, hogy én ilyen vagyok. De a srácokkal sem ment  könnyen, legalábbis a sokan megyünk randira és haveri társaságba járunk, okozott néhány izzad a tenyerem és vörösödik az arcom pillanatot. Nem segített rajtam az sem túl sokat, hogy a barátnőm pont az ellentétem volt, sokat beszélt és a legmesszebb állt tőle a félénkség fogalma. Nyilván profitált is belőle, hogy mellettem aztán tündökölhetett a nagy dumájával. Kivéve persze, mikor valaki vette a fáradtságot és inkább a hallgatag , de éles eszű és valójában igen szórakoztató, csak kicsit félénk lányt, azaz engem akart jobban megismerni. 

Bár nagyon izgultam egy-egy randi előtt, hamar oldódom ilyen páros helyzetekben, így sosem volt gondom a társkereséssel. Nem úgy a családokkal és barátokkal. A 14 idegennel egy asztalnál enni, nekem maga volt a rémálom, mégis órákon át tartott, s bár szerettem volna én is megszólalni, nem igazán tudtam, mit is mondhatnék. Természetesen itt is megkérdezték , hogy mi a baj, miért nem érzem jól magam és én , ahogy mindig , nagyon halkan csak annyit mondtam , hogy én ilyen vagyok - abban a pillanatban már éreztem is azt a mardosó szégyent legbelül, hisz ismét bebizonyítottam magamnak , hogy sosem leszek normális. 

És ez így ment hosszú hosszú éveken keresztül (már nem a koromhoz képest, csak én éreztem annak) . Tovább romlott a helyzet, mikor ki kellett lépnem az ún. munkaerőpiacra , és kezdetét vette az interjúk és beilleszkedések sorozata. Mindig jól teljesítettem, bármennyire is izgultam előtte, így akkoriban már kezdett megremegni a tézisem, miszerint velem van a "baj". A munkahelyek ugyanúgy működtek , mint anno az iskolai osztály. A nagyhangúak hamar kikezdték a kis csendes újat, szimplán csak azért mert nem tudták mire vélni a viselkedését. Örök téma volt ( természetesen a hátam mögött) , hogy mennyire beképzelt vagyok , amiért nem beszélek velük, hogy tuti biztos valami bajom van, mert nem lehet ennyire keveset beszélni. 

Természetesen mindenhol megtaláltam a számomra szimpatikus embereket, akikkel nagyokat beszélgettem egy-egy ebédszünetben, a többiek viszont egyszerűen hidegen hagytak . Képtelen vagyok túlharsogni embereket, nem szeretek és nem is tudok beszélni a semmiről. Ki nem állhatom a pletykálkodást és rosszindulatot, így nem éreztem szükségét annak, hogy bármilyen nemű kommunikációt is folytassak velük. Nyilván számukra ez felhívás volt keringőre, hisz bármi rosszat el tudtak képzelni rólam , csak azt nem , hogy én szimplán ilyen vagyok.  Voltam én minden , csendes gyilkos (ez volt a kedvencem ), beképzelt, lenéző, buta ... szerintük. Képtelenek voltak elfogadni, hogy én egyszerűen ilyen vagyok, nincs rejtegetnivalóm, nincs semmiféle titok.

Pedig engem is zavart a nagy hangjuk, mégsem kérdeztem meg sosem, hogy miért nem tudnak csendben lenni. Én elfogadtam őket olyannak amilyenek, akkor nekik miért nem ment ? 

Azért mert a lakosság igen nagy része extrovertált , így ha egy introvertált ember kerül a közelükbe, akkor azonnal megbélyegzik. És erre huszonx év után kellett rájönnöm . "Az introvertált-extrovertált felosztás Carl Gustav Jung pszichológus nevéhez fűződik. A most ismert statisztikák szerint az emberek 20 százaléka, de az is lehet, hogy egyharmada introvertált, ennek ellenére

ez az egyik leggyakrabban félreértett személyiségjegy."

(vs.hu)  

A két személyiségtípus között nincs éles határvonal, nincs tisztán extrovertált vagy introvertált személyiség, mindenkiben van az egyik és a másik típusra jellemző vonásokból is.

Introvertált: 

Nehezen barátkozó, befelé forduló típusú, külső világtól elforduló.

Extrovertált: 

Könnyen barátkozó, rendszerint a külvilág felé forduló.

Forrás: http://outsider.reblog.hu/a-csend-ereje--szabadsagot-a-befele-forduloknak

Igen, ez vagyok én, egy introvertált ember. Ez nem betegség vagy valami szégyellnivaló rémes kórság, ez a személyiségem . Jobban szeretem a csendet, mint a hangoskodást. Csak akkor beszélek, ha van mondanivalóm, nem értem miért kell feleslegesen szót csépelni. Igen, sokszor arrogánsnak tűnhetek, mégsem tehetek róla, hogy jól érzem magam a saját fejemben és nincs szükségem üres , magvas gondolatok nélküli beszélgetésre, ahogy te sem tehetsz arról, hogy neked az elégíti ki a kommunikációs igényeidet. Elegem van a bélyegekből, nem vagyok félénk, sem szégyenlős, egyszerűen csak nem hasonlítok hangosabb embertársaimra. Megfigyelő a szerepem. Új helyzetekben , idegen emberek között előbb kívülről szemlélem a dolgokat és csak utána kezdek megnyílni. Nem vagyok antiszociális, szeretem a társaságot, csak nekem időre van szükségem ahhoz, hogy biztonságosnak érezzek egy bizonyos közeget. 

Örülnék ha végre nem piszkálnának már mikor csendben vagyok. Szeretek hallgatni másokat, miért akkora baj ez ? Ha komfortosan érzem magam egyes emberek mellett, akkor beszélek, sokat. És ez így van rendben. 

Introvertált vagyok, vagy félénk, vagy szorongó, vagy borderline vagy ki a fene tudja. Én nem szégyellem tovább  :)

 


0 Tovább

LélekHatár

blogavatar

Inspiráció, lélek, párkapcsolat, testi - lelki egészség, fejlődés, tudatosság a mindennapokban. Történetek - történések, őszinte sokszínűség egyetlen nő tollából.

Lélekhatár a Facebookon

Utolsó kommentek