A halogatás művészete - Avagy a kifogások sosem fogynak el?

Az év utolsó napján,  emberek millió kezdik azt érezni, hogy most tényleg, nagyon komolyan, a holnap lesz az a bizonyos nap, amikor megváltozik minden. Holnaptól fogyókúrába kezdek, edzőterembe járok, egészséges életmódra váltok, leszokok a dohányzásról, kilépek a mérgező kapcsolatomból, nyelvet tanulok. Természetesen nem ma, csak  holnaptól... Januárban aztán megtelnek az edzőtermek, a nyelviskolák, egekbe szöknek az egészséges életmóddal foglalkozó weboldalak látogatottsági adatai, kevesebb dohánytermék fogy a trafikokból. Azt gondolnánk , hogy tényleg a január 1. volt az a nap...  Majd februárban már egyre több futópad marad üresen, csökken az érdeklődés az iskolákban és egészséges termékekből is kevesebbet vesznek le a polcokról. Visszaáll minden a kiindulási pontra és újból kezdődik a kifogásgyártás és jövőtervezés  a majd holnaptól kulcsszó bűvkörében. Mert ilyenek vagyunk mi emberek, halogatás művészek és kifogásokat mesteri szinten gyártó , képzelt biztonsági komfortzónákban ücsörgő humanoidok. ( Ahogy mindig, itt is tisztelet a kivételeknek) . De miért? Milye van a holnapnak, ami sosincs meg a mában? Miért nem tanultuk meg jól kihasználni az adott napot? És mit tehetünk a változás érdekében ?  

psziché

Töredelmesen be kell vallanom, hogy én is a  halogatók táborát erősítem, annak minden szintjén.Legyen az egy egyszerű napi rutinfeladat vagy egy nagyszabású terv. Viszont!,dolgozom azon, hogy ne tudjak folyton elbújni a kifogásaim mögé, merthogy azok tárháza sajnos valóban kifogyhatatlan. 

Nem lépünk ki a rossz kapcsolatból, mert 

  • mi lesz a gyerekekkel, a kutyával , a házzal, 
  • majd megváltozik, 
  • majd jobb lesz ,
  • egyszer, majd talán, ne adj' isten minden más lesz,

stb. 

Megnyugtatjuk önmagunkat azzal, hogy ennél sokkal rosszabb is lehetne és még nem kezd el eléggé fájni , nem is teszünk semmit a változás érdekében. Nem valljuk be önmagunknak sem, hogy valójában nem a tehetetlenség bénít meg bennünket, hanem a félelem a változástól. A félelem idézi elő a tehetetlenséget, valójában nem tűntek el a lehetőségeink. 
Valahogy egyszerűbb a számunkra már ismerős helyzetekben ragadni, még akkor is, ha valójában árt nekünk, mint kimozdulni a sokat emlegetett komfortzónánkból. Rengetegen maradnak együtt, annak ellenére is, hogy már kapcsolatnak sem nevezhető az együttlét és leélik egész életüket a társas magányban, mely megbetegíti egész lényüket. Mert sosem fogytak ki a kifogásokból....

Nem azt a munkát végezzük, amit szeretnénk, mert 

  • mást vár tőlünk, a társadalom, a család, a párunk, 
  • abból nem lehet megélni, 
  • túl sok kockázattal jár,
  • bolondnak néznének,

ésígytovább. 

Majd szépen elvegetálunk egész életükben olyan munkakörökben, melyeket sosem szerettünk, miközben  a regényünk az asztalfiókban pihen, a festményeink a pincében állnak ... Mert sosem volt bátorságunk ahhoz, hogy felvállaljuk, ezt szeretnénk csinálni, ebből szeretnénk élni.  Ahogy mondani szokták, a temető az a hely, ahol a meg nem valósított álmok fekszenek.  

Nem vállaljuk fel önmagunkat , mert

  • kiközösítenének, 
  • nem tehetjük meg ( tanult tehetetlenség ),
  • kockázatos, 
  • és egyébként is mire mennénk vele. 

Álarcokat hordunk, felszíneskedünk , álbarátságokat tartunk fenn és legszívesebben elmenekülnénk a saját életünkből. Így ahelyett , hogy megváltoztatnánk a valódit, gyártunk magunknak egy  tündöklő, boldog látszatot a közösségi média felületein. Az eredmény pedig önmagáért beszél : fröcsögünk, rosszindulatúskodunk, szurkálódunk minden lehetséges felületen ,  s az egész világot hibáztatjuk, ahelyett , hogy kicsit magunkba szállnánk és a holnap helyett a mára koncentrálnánk. Csak sajnos még mindig nem fogytunk ki a kifogásokból. 

 Mindennek a  mozgatórugója természetesen a félelem. Félünk a változástól, a bukástól, a megszégyenüléstől. Aztán mikor látjuk, hogy másnak sikerült, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy neki könnyű, hisz ő biztosan nem félt. Pedig dehogynem. Mindenki fél, csak valakinek a félelmei ellenére is sikerül legyőznie önmagát.  

Hasznos olvasmány és segítségünkre is lehet ezzel kapcsolatban Al Ghaoui Hesna : Félj bátran című könyve, melyet jelenleg én is nagy lelkesedéssel forgatok . 

Azoknak pedig,  akik szintén a feketeöves halogatók táborába tartoznak, de szeretnének változtatni, azoknak szeretném figyelmébe ajánlani az alábbi remek Ted előadást: 


https://embed.ted.com/talks/lang/hu/tim_urban_inside_the_mind_of_a_master_procrastinator

0 Tovább

Félénk, szégyenlős! Szégyelli?

Mint valami velem született kórság, úgy kísérte végig egész eddigi életemet a szégyenlősség bélyege. Hallgathattam a : jajj, ez a kislány milyen szégyenlős, a nem mer szólni kettőt sem, mert túl félénk! sopánkodásokat. Vagy a későbbiek  során az:  olyan beképzelt , hogy nem akar hozzánk szólni! ostoba (utlólag már annak látom)  mondatokat. Szégyelltem magam, amiért képtelen vagyok olyan lenni és úgy viselkedni , mint a "normális " emberek. Kerülni kezdtem azokat a helyzeteket, amikben úgymond veszélyben érzem magam, mert egyszerűen nem akartam többé azt az égő érzést érezni az arcomon, ami minduntalan elöntött, ha a figyelem középpontjába kerültem, de persze hang nem jött ki a torkomon. A kezdeti, sokak által szégyenlősségnek nevezett viselkedési formám, az évek alatt szorongássá változott, s hamarosan már mások számára nüansznyi apróságokon is halálra izgultam magam.   

Amióta az eszemet tudom, legalábbis a legkorábbi emlékeim szerint is visszahúzódó voltam , de nem emlékszem semmilyen traumára, megaláztatásra, semmi olyasmire, ami kiváltotta volna belőlem ezt a csigaházas effektust. Édesanyám is ilyen személyiségtípus, talán tőle örökölhettem, de bárhogy is, sok-sok éven át gyötört a gondolat, hogy én bizony defektes lehetek , mert cseppet sem hasonlítok másokra. Eme nemes gondolatomban pedig előszeretettel erősített meg a hangosabb emberek népes tábora. 

Már az óvodában is megkaptam - illetve édesanyám kapta- , hogy a kislány nagyon ügyes, okos is , jó néhány dologban előrébb jár a társainál, egyetlen baj van vele, hogy szívesebben van csendben, s csak néhány társával barátkozik. Azért emlékszem ennyire erre a momentumra, mert már akkor megütötte a fülem a "baj" szó és a fejemben is maradt örökre.

A helyzet tovább romlott az iskolában, hiszen egy rakás olyan kihívással kerültem szembe, amik elől legszívesebben a homokba dugtam volna a fejem. Jó tanuló voltam, de a stréberség sosem jött be, így voltak barátaim is, akiknek a körében igazán jól érezhettem magam. Közülük senki nem is értette, hogy miért piszkálnak a csendességem miatt, mikor velük sosem hallgatok. De ők ugyebár nem nagyon tudhatták, hogy engem csak az idegenek nagy társasága hoz zavarba, egy-egy emberrel, akár ismere, akár nem, nagyon szívesen beszélgetek. Ez bennem a csel . Sokáig nem beszéltem senkinek róla, hogy mik a "gondjaim" , inkább felvettem a jótékony álarcomat és úgy tettem , mintha engem nem lehetne megbántani, rólam minden lepereg. (anagyfrancokat)

Valami furcsa perverz módon folyton én kerültem a figyelem középpontjába, bármennyire is szerettem volna láthatatlan maradni.

A hasonló problémák nélkül létező társaim előszeretettel szurkáltak : a na mi van már megint nem tudsz megszólalni? kérdéseikkel . És nem , nem tudtam kinyögni semmit , csak sírni, azt is otthon, a négy fal között. Elhittem mindenkinek, hogy a defektem gyógyíthatatlan, sosem leszek olyan , mint ők és egész életemben szégyellnem kell magam majd emiatt. Ahogy teltek az évek szerencsére megismert az osztály és én is kiismertem őket, így többé már nem volt téma a csendességem és én sem burkolóztam örökké némaságba. 

Na ,de nem ment ez ilyen könnyen az iskolai feladatokkal. Már attól leizzadt a tenyerem , ha csak a felelésre gondoltam, így az írásbeli dolgozatokra igyekeztem mindig ötöst kapni, hisz úgyis az ment a vesztőhelyre, akinek rosszak voltak a jegyei. Ha ez a fondorlatos tervem valami ördögi összeesküvés miatt mégis meghiúsult, még akkor is azt mondtam a tanárnak , hogy nem tanultam, kérem az egyest, ha az egész anyagot betéve tudtam. Nem érdekelt a rossz jegy, még az is ezerszer jobb, mint 32 ember előtt ácsorogni és beszélni hosszú óráknak tűnő percekig. Ezt a tanárok is megszokták tőlem, így nem is nagyon erőltették a dolgot, így kicsit megnyugodhattam. Bár felajánlották , hogy ha szeretném van iskolapszichológus , akivel elbeszélgethetnék a dolgaimról- mondanom sem kell, hogy ez már végképp előhozta belőlem , a na basszus már klinikai eset vagyok gondolatfoszlányomat. 

Középiskolában aztán nem volt elég az emberlányának , hogy már megint harmincegynéhány új idegent kapott a nyakába , de még a fiúkkal való ismerkedés is tovább volt képes rontani, az amúgy sem rózsás helyzetemet. Itt is megtaláltam a helyemet , meglettek azok az emberek, akikkel jól érzem magam és a szokásos piszkálódós :miért vagy ilyen csendes, mi bajod van velünk, miért nem beszélsz ? után ők is megszokták, hogy én ilyen vagyok. De a srácokkal sem ment  könnyen, legalábbis a sokan megyünk randira és haveri társaságba járunk, okozott néhány izzad a tenyerem és vörösödik az arcom pillanatot. Nem segített rajtam az sem túl sokat, hogy a barátnőm pont az ellentétem volt, sokat beszélt és a legmesszebb állt tőle a félénkség fogalma. Nyilván profitált is belőle, hogy mellettem aztán tündökölhetett a nagy dumájával. Kivéve persze, mikor valaki vette a fáradtságot és inkább a hallgatag , de éles eszű és valójában igen szórakoztató, csak kicsit félénk lányt, azaz engem akart jobban megismerni. 

Bár nagyon izgultam egy-egy randi előtt, hamar oldódom ilyen páros helyzetekben, így sosem volt gondom a társkereséssel. Nem úgy a családokkal és barátokkal. A 14 idegennel egy asztalnál enni, nekem maga volt a rémálom, mégis órákon át tartott, s bár szerettem volna én is megszólalni, nem igazán tudtam, mit is mondhatnék. Természetesen itt is megkérdezték , hogy mi a baj, miért nem érzem jól magam és én , ahogy mindig , nagyon halkan csak annyit mondtam , hogy én ilyen vagyok - abban a pillanatban már éreztem is azt a mardosó szégyent legbelül, hisz ismét bebizonyítottam magamnak , hogy sosem leszek normális. 

És ez így ment hosszú hosszú éveken keresztül (már nem a koromhoz képest, csak én éreztem annak) . Tovább romlott a helyzet, mikor ki kellett lépnem az ún. munkaerőpiacra , és kezdetét vette az interjúk és beilleszkedések sorozata. Mindig jól teljesítettem, bármennyire is izgultam előtte, így akkoriban már kezdett megremegni a tézisem, miszerint velem van a "baj". A munkahelyek ugyanúgy működtek , mint anno az iskolai osztály. A nagyhangúak hamar kikezdték a kis csendes újat, szimplán csak azért mert nem tudták mire vélni a viselkedését. Örök téma volt ( természetesen a hátam mögött) , hogy mennyire beképzelt vagyok , amiért nem beszélek velük, hogy tuti biztos valami bajom van, mert nem lehet ennyire keveset beszélni. 

Természetesen mindenhol megtaláltam a számomra szimpatikus embereket, akikkel nagyokat beszélgettem egy-egy ebédszünetben, a többiek viszont egyszerűen hidegen hagytak . Képtelen vagyok túlharsogni embereket, nem szeretek és nem is tudok beszélni a semmiről. Ki nem állhatom a pletykálkodást és rosszindulatot, így nem éreztem szükségét annak, hogy bármilyen nemű kommunikációt is folytassak velük. Nyilván számukra ez felhívás volt keringőre, hisz bármi rosszat el tudtak képzelni rólam , csak azt nem , hogy én szimplán ilyen vagyok.  Voltam én minden , csendes gyilkos (ez volt a kedvencem ), beképzelt, lenéző, buta ... szerintük. Képtelenek voltak elfogadni, hogy én egyszerűen ilyen vagyok, nincs rejtegetnivalóm, nincs semmiféle titok.

Pedig engem is zavart a nagy hangjuk, mégsem kérdeztem meg sosem, hogy miért nem tudnak csendben lenni. Én elfogadtam őket olyannak amilyenek, akkor nekik miért nem ment ? 

Azért mert a lakosság igen nagy része extrovertált , így ha egy introvertált ember kerül a közelükbe, akkor azonnal megbélyegzik. És erre huszonx év után kellett rájönnöm . "Az introvertált-extrovertált felosztás Carl Gustav Jung pszichológus nevéhez fűződik. A most ismert statisztikák szerint az emberek 20 százaléka, de az is lehet, hogy egyharmada introvertált, ennek ellenére

ez az egyik leggyakrabban félreértett személyiségjegy."

(vs.hu)  

A két személyiségtípus között nincs éles határvonal, nincs tisztán extrovertált vagy introvertált személyiség, mindenkiben van az egyik és a másik típusra jellemző vonásokból is.

Introvertált: 

Nehezen barátkozó, befelé forduló típusú, külső világtól elforduló.

Extrovertált: 

Könnyen barátkozó, rendszerint a külvilág felé forduló.

Forrás: http://outsider.reblog.hu/a-csend-ereje--szabadsagot-a-befele-forduloknak

Igen, ez vagyok én, egy introvertált ember. Ez nem betegség vagy valami szégyellnivaló rémes kórság, ez a személyiségem . Jobban szeretem a csendet, mint a hangoskodást. Csak akkor beszélek, ha van mondanivalóm, nem értem miért kell feleslegesen szót csépelni. Igen, sokszor arrogánsnak tűnhetek, mégsem tehetek róla, hogy jól érzem magam a saját fejemben és nincs szükségem üres , magvas gondolatok nélküli beszélgetésre, ahogy te sem tehetsz arról, hogy neked az elégíti ki a kommunikációs igényeidet. Elegem van a bélyegekből, nem vagyok félénk, sem szégyenlős, egyszerűen csak nem hasonlítok hangosabb embertársaimra. Megfigyelő a szerepem. Új helyzetekben , idegen emberek között előbb kívülről szemlélem a dolgokat és csak utána kezdek megnyílni. Nem vagyok antiszociális, szeretem a társaságot, csak nekem időre van szükségem ahhoz, hogy biztonságosnak érezzek egy bizonyos közeget. 

Örülnék ha végre nem piszkálnának már mikor csendben vagyok. Szeretek hallgatni másokat, miért akkora baj ez ? Ha komfortosan érzem magam egyes emberek mellett, akkor beszélek, sokat. És ez így van rendben. 

Introvertált vagyok, vagy félénk, vagy szorongó, vagy borderline vagy ki a fene tudja. Én nem szégyellem tovább  :)

 


0 Tovább

75 éve tartó kutatás a boldogságról

Mi lenne, ha végignézhetnénk egy egész életet, ahogy az kibontakozik előttünk ? A Harvard egyetem kutatói pontosan ezt tették.

75 éven keresztül 724 ember életét követték végig.

A kérdés: Mitől lesz boldog az életünk ?

kutatás psziché boldogság

Az eredeti 724 emberből 60 még él és még mindig részt vesz a kutatásban. Többségük már elmúlt 90 éves. És most a gyerekeiket is kezdik bevonni a kutatásba, akik több, mint 2000-en vannak. A projektet jelenleg már a 4. vezető irányítja. 

A kutatás menete 

1938 óta két nagy csoport életét követik nyomon. Másodéves Harvardosok, akik a második világháború idején végeztek, illetve bostoni hátrányos helyzetű fiatalok. A kezdetekkor meginterjúvolták őket és a szüleiket, valamint különböző orvosi vizsgálatokon is átestek. A későbbiekben két évente újra megkérdezték őket, videókat készítettek, vért vettek . Több tízezer oldalnyi feljegyzés készült a rekord idejű kutatás során.

Az alábbi videóban a kutatás vezetője beszél az eredményekről : 

A kutatásból levonható következtetések

Az eredmények azt mutatják, hogy sem a gazdagság, sem a hírnév nem tesz minket igazán boldoggá. Ami a leginkább számít életünk során, az az , hogy rendelkezünk-e társas kapcsolatokkal . A kutatás is arra a következtetésre jutott, hogy a magány megöl. 

A jó élethez vezető út, jó kapcsolatokkal van kikövezve.

Azonban ezalatt nem a barátaink számát kell értetni. A hangsúly a minőségi kapcsolatokon van . Mert nagy társaságban vagy egy házasságban is lehet valaki magányos. 

Egy szeretet nélküli, veszekedéssel teletűzdelt házasság talán még rosszabb hatással van az egészségre, mint egy válás.

Érdekes és elgondolkodtató még az az eredmény is, miszerint nem azok éltek boldogabb életet, akik kevesebb időskori betegséggel szembesültek. Azok az emberek váltak 80 éves korukban is boldoggá, akik jó kapcsolatban éltek, szoros barátságokkal rendelkeztek. Azoknak ,akiknek a magányosság érzetével kellett szembenézniük, a lelki gyötrődés felerősítette a testi fájdalmakat.

"Az élet olyan rövid, hogy nincs benne idő veszekedésre, bocsánatkérésre, megbánásra, számonkérésre. Csak a szeretetre van idő, és ha szabad így kifejezni magam, csak egy pillanat van rá."

0 Tovább

Hogyan legyünk boldogok?

Egy lehetséges út a boldogság felé . Flow ( áramlás) elmélet . 

psziché boldogság

Mindannyian ismerjük az érzést, mikor sötétnek látjuk a világot, minden, ami körülvesz minket csak tovább fokozza az amúgy is búskomor hangulatunkat. Általános vélekedés(sajnos) , hogy a magyar emberek mennyire pesszimisták. Kevés a mosolygó ember az utcán , a Hogy vagy kérdésre már zúdul is ránk a panaszáradat. Ismerős ugye ? 

Számos tanulmány született már a negatív érzések témában, de valljuk be, a pszichológia eddig még nem nagyon tudott választ adni arra a kérdésre ,hogy hogyan élhetünk jobb életet. 

Csíkszentmihályi Mihály a flow elmélet atyja, végre kézzelfogható választ adott a kérdésre.  (Széchenyi-díjas pszichológus, Magyar Érdemrend nagykereszt tulajdonosa, pedagógus, egyetemi tanár, az MTA külső tagja, szakterülete a fejlődés- és neveléslélektan, valamint a kreativitás- és tehetségkutatás. /Wikipedia/)

Szerinte a pszichológia túl sokat foglalkozik azzal ,ami az életben rosszul megy, de nincs pszichológiája az örömnek és a kreativitásnak. Ezt a hiányosságot felismerve állt elő a pozitív pszichológiával , mely bebizonyította többek között, hogy 

a hálától egyszerűen jobb lesz az élet.

Flow élmény 

A festők alkotás közben úgy viselkednek, mintha transzba estek volna

Az , hogy valakinek hogyan alakul a sorsa az sok tényezőtől  függ, génektől, kultúrától, saját élményektől. A pszichológus felhívja rá a figyelmet, hogy hiba azt hinni, hogy pusztán attól függ a jólétünk , hogy hogyan gondolkodunk és érzünk . Persze fontos ez is, de önmagában nem elég . 

A legfontosabb megtalálni az életben azt, ami örömet okoz . 

Ez az ún. flow állapot alapja. 

Teljesen elmerülünk az adott tevékenységben, mégpedig magáért a tevékenységért. Megszűnik az idő, teljes lényünkkel részt veszünk a folyamatban. Ez a tevékenység lehet akár sport, alkotás , de akár a szalag mellett végzett munka is okozhat flow élményt . Az "áramlás" nem a tartalomtól, hanem a minőségtől függ. 

Szerinte a pénz és hatalom önmagában nem segíti a boldogság áramlását. Az olimpiai futót sem csak a győzelem motiválja, mert ha a futás önmagában nem okoz neki élményt, akkor a győzelem sem fog. 

A flow lényege éppen az, hogy a cselekvés önmagáért okoz nekünk boldogságot, ha csak a külső sikerre figyelsz, nem érezheted a flowt. 

Az elmélet a gyakorlatban 

Egy gyári munkásnak is lehet flow-élménye, ha ismeri a terméket, tudja, hogy annak mi a haszna . Ebben az állapotban a munkások nem erőlködnek,úgy dolgoznak  mintha csak egy áramlat vinné őket, innen az elnevezés is. 

Csíkszentmihályi szerint, ha egy cég vezetői jól kommunikálják a munkavállalóik számára, hogy mennyire hasznos amit csinálnak, akkor a dolgozók sokkal motiváltabbak lesznek. ( persze ez nem olyan könnyű például egy cigarettagyárban)

Az emberek úgy dolgozzanak, játsszanak vagy éljenek együtt, hogy közben mindenki azt érezze, érdemes csinálni

Egy svédországi logisztikai cég tanulságos történetét hozta fel példának, hogy alátámassza az elmélet hatékonyságát. 

A cég a kormány által is támogatott vállalatok közé tartozott, de így is veszteséges maradt. Majd jött egy új HR vezető, aki alaposan megbontotta a teljes hierarchiát. Kidolgoztak egy olyan rendszert, melyben minden ember alatt három másik dolgozott.  A trió felett álló dolgozónak az volt a dolga, hogy elérje,hogy a hármas tagjai élvezzék a munkát. 

A cég az új rendszer bevezetése után két évvel, nyereséget könyvelhetett el. Csíkszentmihályi elméletét összefoglaló könyve igazi slágerolvasmány a cégvezetők körében. Az elmélet tehát a gyakorlatban is működik. 

Összefoglalva : 

Találjuk meg azt a tevékenységet , ami igazi örömet hoz az életünkbe. 

Gondolkodjuk pozitívan, de tartsuk szem előtt azt is, hogy ez önmagában kevés. 

Figyeljünk a lehetőségekre és adott pillanatban éljünk is velük. 

Legyünk hálásak az életért, keressük azokat a dolgokat melyek értékesek az életünkben, a rossz dolgokon pedig igyekezzünk változtatni. 

 Kis dolgokkal lassan meg lehet változtatni azt, ahogyan az életre gondolunk.”

 


0 Tovább

Még meg nem halsz, addig ébredj fel!

"Senkinek ne higgy el semmit!- Főleg nekem ne."

 

psziché feldmár

Feldmár András a Kanadában élő, magyar származású pszichoterapeuta szerint, az élet nem egy betegség. Nem kezelésre van szükségünk, hanem figyelemre. 

A minap egy interjút láttam vele és a személyisége azonnal magával ragadott. Az ember , aki tevékenységével és gondolkodásmódjával szembemegy az általánosan elfogadott normákkal . Ahogy hallgattam őt , minden mondatában a saját filozófiámra ismertem, miszerint csak azzal szeretnék törődni és azt akarom csinálni, ami boldoggá tesz. 

Mert az életünk véges, igen, mindannyian meg fogunk halni - ez az egyetlen, ami biztos ebben a világban. Vallja ő és vallom én is . 

Szerintem a normális ember - aki a közösséggel együtt tud lenni, aki nem őrült - állandóan kételkedik. Az őrültek soha nem kételkednek. Aki biztos valamiben, az az őrült.

A párizsi merényletek kapcsán készült interjúban elhangzott többek között az is , hogy tetteinkért saját magunk vagyunk felelősek. Számtalanszor hallottam már én is azt, hogy Jajj szegény, mert gyermekkorában így meg úgy .... Ez mégis kit érdekel ? Kizárólag mi vagyunk felelősek azért amit teszünk vagy éppen nem teszünk. 

 Soha nem éltünk ezen a földön békében. Mindig megtámadjuk egymást, megszégyenítjük egymást. És akit megszégyenítünk, az utána bosszút áll. És nem tanulunk belőle. Évezredek óta ugyanezt csináljuk.

Kiválóan mutatott rá arra is, melyről egy korábbi posztomban már írtam( 10 parancsolat az agymosás oltárán) , hogyan is működik a társadalmunk. Hipnózisban élünk . Félünk, ezért engedelmeskedünk. Vezetőink pedig úgy tesznek, mintha az egyetlenek lennének , akik megvédhetnek minket. 

A környezeted változtasd, ne magad! 

Szerinte tévednek azok, akik azt mondják, magadon kell változtatnod. Fontos, hogy megismerd, elfogadd és szeresd magad. Majd alakíts ki egy olyan környezetet, ami kiegészít téged. 

A depresszió nem létezik!

A fogalmat a gyógyszergyárak találták ki, dollármilliós üzlet lett belőle. Az antidepresszánsok azt a célt szolgálják, hogy már ne érezd azt a reménytelenséget amit az élethelyzeted miatt érzel. Viszont ha már nem érzed, nem is akarsz onnan kitörni. Kiszolgálja  a diktatúrát. 

Egy börtönben bevennék akármennyi antidepresszánst, hiszen nem tudok semmiben választani, na, ott adhatják a gyógyszert.

Terápia Feldmárnál : 

  •  Ne dőlj be a félelmeidnek . Gyakorold a bátorságot, mert lehet félni, de mégis megtenni azt, amit akarsz. 

  • Át kell lépni a szégyen köréből, a szeretetébe.

  • Élvezd az életért való harcot! Mondj boldogan igent arra, amit szeretsz és egy még boldogabbat nemet arra, amit nem.

  • Tanulj meg nem Szenvedni! 

'Miért tűrje el a feleség, hogy a férje szeretkezzen vele, amikor ő unatkozik, és csak arra gondol közben, hogy mikor lesz már vége? Miért nincs bátorsága azt mondani, hogy vagy csináljuk ezt másképp, vagy hagyjuk abba?'

Megkérdezték tőle azt is, hogy milyennek látta a magyar embereket ittléte során . Azt mondta, szerinte az emberek egyre türelmetlenebbek . De folyton csak tűrnek. Csak azt nem érti, hogy ennek mi értelme van. 

Miért tűrünk el bármit is ? 

Mert aki engedelmeskedik, annak nincs felelőssége. Odaadtuk a szabadságunkat valakinek, akinek "magassarkú csizmája van és ostorral jár." 

"Ha el akarunk menekülni egy házasságból, egy rossz munkából vagy egy országból, és nincs elég bátorságunk véget vetni a zsarnokságnak, akkor csak egy út van: hogy meghaljon az ember. '

a viszont szeretnél boldogan élni, akkor tedd azt, ami boldoggá tesz.

 Keresd meg azt az élményt, ami jó neked! Ha szeretsz fütyülni, fütyülj, ha teniszezni, akkor teniszezz.

 


0 Tovább
123
»

LélekHatár

blogavatar

Inspiráció, lélek, párkapcsolat, testi - lelki egészség, fejlődés, tudatosság a mindennapokban. Történetek - történések, őszinte sokszínűség egyetlen nő tollából.

Lélekhatár a Facebookon

Utolsó kommentek