Tényleg igazán szereted ?Vagy  csak a megszokás tart mellette ?

Ma reggel, mikor leültem az íróasztalomhoz, hogy rendes ember módjára - imádom ezt a fogalmat -  munkához lássak , egy cetlit véltem felfedezni az asztalomon. Ez állt rajta: Szeretlek szerelmem! Szép napot neked! Csókollak. - Khm. Természetesen nem én írtam magamnak - a szerk. Egyetlen darab papírlap, mégis megédesítette az egész napomat. Miután leszálltam a fellegekből, jó szokásomhoz híven - pszichológusi analizáló véna , nem tehetek róla - elgondondolkodtam a témán. Ugyanis hazudnék , ha azt mondanám , hogy nálunk mindig így telnek azok a bizonyos hétköznapok. Én is  gondoltam már úgy néha (Mit néha!), hogy bedarált minket a rutin és igen, éreztem már késztetést arra, hogy lelökjem az ágyról, mert olyan hangosan horkolt, hogy nem hallottam a Szulejmánt . Ilyenkor mindig jót nevettem magunkon, hisz úgy festünk , mint a régi házasok, pedig még az eljegyzés sem történt meg (különben nyilván már  ott lenne  a Facebookon) . Viszont, miután befejeztem a derülést, néhányszor felmerült bennem a kérdés is, hogy tényleg erre van - e szükségem ?        Nem lenne - e könnyebb, ha az elmúlt éveket csak úgy szimplán kidobnám és új életet kezdenék ? Ha inkább egyedül lennék magányos , sem , mint egy  társ mellett ?  

párkapcsolat szerelem lelki egészség  magány  társas magány

Régi motorosnak számítunk mi már (na, nem a korunk miatt) , hisz a körülményeink úgy hozták, hogy megismerkedésünk legelső napja óta együttélünk, s azóta bizony jó néhány év telt el. Nem fogok hazudni, megjártuk a Hadak útját , hol a balszerencsénk üldözött, hol mi voltunk képtelenek megérteni egymást. És azóta is kőkeményen kell dolgoznunk azon, hogy jól tudjunk működni együtt.  De nem volt ez mindig így ,  de nem ám.  

Amikor menekülni akartam 

Úgy hozta az élet, hogy a környezetemben lévő párok , mind egytől -  egyig több, mint tíz , de inkább 20 éve vannak együtt. Szerencsétlenségemre én már kimaradtam a boldog békeidőkből és nem láttam mást, bármerre is néztem , mint megszokást és magányt. Szemtanúja lehettem néhányszor , hogyan is élnek együtt vagy már csak inkább egymás mellett. Meséltek a rossz érzéseikről, s minduntalan megmagyarázták, hogy miért nem lépnek ki egy olyan kapcsolatból, amiben nem boldogok. Amiben már csak a közösen eltöltött évek és a  gyerekek tartják össze a két embert. Ebben a miliőben nőttem fel én,  s ennek hatására alakult ki bennem, egy olyan védekező mechanizmus, hogy ha kicsit is laposodni érzem a párkapcsolatom, azonnal bepánikolok. Ilyenkor legtöbbször tajtékzom, rosszabb esetben azonnal menekülőre fogom. 

Ültem a szobában,  egy pohár bor társaságában , egyedül. Miközben a kedvesem békésen televíziózott a hálóban, mondván ő fáradt, nincs kedve semmit sem csinálni.    És így ment ez már jó néhány hete, de lehet inkább hónapja. És én akkor olyan magányos voltam, mint még soha életemben. Így estem  bele  a társas magány csapdájába. (Erről bővebben egy korábbi cikkemben is olvashatsz.)  

Amikor elmenekültem

Óriási tévhit, az egyedüllét azonosítása a magánnyal, hisz könnyedén válhat az ember magányossá úgy is , hogy fizikálisan nincsen egyedül . Nem mindegy ugyanis, hogy két ember együtt vagy csak egymás mellett él. Kétféleképpen juthatunk el, ebbe az ellentmondásos állapotba :

  • Az egyik verzió, mikor a tűz már a kapcsolat kezdetén sem lángolt igazán, de a kölcsönös szeretet összetartotta a két embert. Tudják, hogy ez nem a nagy szerelem, mégis vállalják, csak, hogy ne legyenek egyedül . A legtöbb ember ugyanis, retteg az egyedülléttől - de erről majd szintén egy másik bejegyzésben beszélünk részletesseben. 

  • A másik verzió, mikor útközben engedjük el egymás kezét. Valami megváltozik.  A tartalmas beszélgetések száma lecsökken, már nem jtutunk tovább, a milyen napod volt kérdéseknél. Csökken az intim együttlétek száma, s az a kevés is inkább rutinos,  mintsem szenvedélyes. Ez történt velünk is.

A magányosság érzése csökkenti az ember önbizalmát, hosszas fennállása esetén, akár meg is betegíthet. 

Jobb esetben a két ember megpróbál beszélni a problémáról (ez voltam én ) , rosszabb esetben a szőnyeg alá söpöri ( ez volt ő ) . Azt gondolta, hogy ha nem beszélünk róla, akkor az nem is létezik. Vergődtem ebben a helyzetben, hisz szerettem és ő is azt állította, hogy viszon tszeret engem. Képtelen voltam  elfogadni, hogy ugyanabba a csapdába estem, ami elől egész életemben menekültem. Feltettem én magamnak a szakértők szerint ilyen esetekben feltehető kérdéseket is, úgy mint a 

  • Jelen van - e még a szeretet a kapcsolatban ?

  • Szeretnénk - e azt rendbe hozni, újra felépíteni ?

  • Hajlandóak vagyunk- e tenni azért ?

  • Képesek vagyunk - e a másik szemüvegén is látni dolgokat ?

De hiába volt a  kérdésekre adott válasz mind igen , egyedül maradtam a problémákkal. Mi testesítettük meg  a "Mást akar a férfi és mást a nő " ékes példáját. Szerinte idilli volt a nyugalom, én meg a falat kapartam tőle.  Nem kerestem több kifogást.  Leléptem. 

Amikor újra elkezdtünk tenni érte

Nem voltunk sokáig külön, mert hamar ráébredtünk, hogy mindkettőnkben ott ég még az  a sokat emlegetett  láng, csak valahogy  elengedtük  egymás kezét. Azt gondolom, van néhány olyan dolog, ami miatt érdemes inkább mégiscsak megjavítani azt a bizonyos csapot, mint egyetlen probléma miatt venni egy új házat. Mondok néhányat:

  • Ha ő a legjobb barátod

Nem nevezném lelkitársnak, sem ikerlángnak, meg hasonló kacifántos hókuszpóknak, de nekem ő nem csak a Férfi, hanem az az ember is, aki előtt nem kell megjátszanom magam. Mellette igazán önmagam lehetek. 

  • Rengeteget fejlődtetek egymás által 

Ma már csak mosolygok azon, hogy milyen nüansznyi dolgok miatt voltunk képesek óriási szappanoperákat rendezni. Azt gondolom , hogy jobb emberré váltunk egymás által, úgy, hogy közben egyikünknek sem kellett lemondania valódi önmagáról. 

  • A legfontosabbak vagytok egymásnak 

Ezen talán nincs is mit megmagyarázni. 

/Van néhány olyan dolog azonban, amik miatt jobb , ha a csap helyett tényleg rögtön veszel egy új házat, de erről is egy soron következő bejegyzésben fogok majd bővebben beszélni . /

De mit is tettünk mi pontosan, amitől megváltoztak a dolgok ? 

  • Elkezdtünk odafigyelni egymásra. 

Már nem a szőnyeg alá söpörjük a gondokat, megpróbálunk közösen megoldásokat találni  és mindketten hajlandóak vagyunk változtatni hozzáálláson, szokásokon, ha a szükség megkívánja.

  • Ügyelünk arra, hogy  minőségi időt töltsünk együtt.

Nem, még mindig nem dobtuk ki a hálóból a tvt, de igyekszünk tartalmasan eltölteni a csekély szabadidőnket. Mindig szívesen kirándulunk , fedezünk fel új helyeket együtt.

  • Rengeteget beszélgetünk. 

Már nem mindig egyedül iszom meg azt a pohár bort :) Van élet a Milyen napod volt kérdéskör kimerítése után is . 

És már egyikünk sem fogadja el azt , hogy a szerelemnek múlnia kell. Nem törvényszerű a hosszú együttélés = boldogtalanság képlet. Nem mondom, hogy már nincsenek mélypontjaink és , hogy olyan baromira könnyű lángot csiholni a mindennapi rutinból, de azért nem lehetetlen. És erre ékes bizonyíték a kis cetlim, ami bár lehet, hogy mások számára értéktelen, nekem azt jelenti, hogy még mindig szeretnek és törődnek velem.

És nekem így már eszemben sincs elmenekülni.   

0 Tovább

Miért reménykedünk szüntelen abban, hogy megváltozik?

Balga, csacska, csúf , hiú, égi tüneményekkel játszó, csalfa, vak remény. Jellemezhetnék így is azt az ábrándképet, ami még mindig oly bőszen a fejünkben él. Meggyőződésünk, hogy képesek vagyunk az emberek személyiségét egyik napról a másikra megváltoztatni, majd mikor éveket feccöltünk egy már eleve halálraítélt ügybe, hibáztatjuk azt a bizonyos remény halat, amely volt szíves feldobni a nem létező talpát , hogy miatta úszott be az oldalunkra, majd ott is ragadt a kis aranyos rája.  De miért? Miért vagyunk képesek a végletekig reménykedni abban, hogy az általunk szeretett személy , majd pont miattunk válik egy számunkra megfelelőbbé? Van egyáltalán realitása ennek az egésznek? És miért lesz felelős sikertelenségünk miatt a másik ember? Na meg egyáltalán, mi magunk képesek vagyunk a változásra ?

remény az az indulat, amelyet valamely óhajtott, de ránk nézve még bizonytalan dolog képe lelkünkben kelt. A remény így ellentétes érzelmekből alakul, az óhajtás tárgyának képe kellemes, elérésének bizonytalansága kellemetlen. 

 


Az okos enged

Ahogy az már nálam lenni szokott, az ilyen témákban szeretek mindig a saját életemből példákat hozni, alátámasztván állításaim legalább egy részét. Így engedtessék meg , hogy a Remény rabjai most rólam szóljon. 

Ha igazán szeretünk valakit, akkor azt nem akarjuk megváltoztatni, vagy ha mégis, akkor meg nem szeretjük eléggé.

Mondogatják ezt igen bölcsen azok, akik már kicsit járatosabbak a dologban -  gondolom én . De mi van akkor, ha szeretetünk nem szűnik, úgy , ahogy a számunkra zavaró jellemvonások sem ? Rendhagyó módon nem csak a párkapcsolat, hanem a barátság szempontjából is bemutatom a jelenséget.

Az általános iskola alsó tagozatában ismerkedtünk meg és lettünk örökös barátok - akkoriban még így hittük. Hasonló vehemenciával rendelkező, folyton a végletek között mozgó emberek voltunk- vagyunk, akik valahogy mégis mindig számíthattak egymásra akkor is, mikor az egész világ összefogott ellenük. De volt ott valami egészen más is, birtoklási vágy, féltékenység, örökös rivalizálás, mely, ahogy teltek az évek egyre inkább kirajzolódni látszott. Én, a magam részéről akkor és most sem igazán értem, hogy az általam barátnak nevezett személy miért akar pont velem, egyfajta igen nonszensz és agyament játékot játszani. Hogy miért kell folyton azt hallgatnom, hány fiú szerelmes belé- majd később kikkel feküdt le - miközben engem inkább a kapcsolatok szerelmi része érdekelt. Vagy miért nem tudtam befejezni soha egyetlen mondatomat sem a hozzám intézett És te hogy vagy? kérdésére. 

Ahogy teltek az évek, kezdtem magam egyre furcsábban érezni a társaságában. Valahogy folyton elszívta az életenergiámat egy - egy hosszú egyoldalú beszélgetés. Nagyon untam már, hogy állandóan az ő magánéletét kell boncolgatnunk és, hogy a Mi, lassan teljesen átváltozott Én - re,  miközben a másik Én lassan kezdett eltűnni a süllyesztőbe. Ekkor beszélgettem el vele életünkben először nagyon kimért és határozott mondatokban arról, hogy ha nem változtat, befejezzük ezt a barátságnak nevezett , lelki szemetesláda - én vagyok a világ legjobb nője kapcsolatot. 

Próbált tenni az ügy érdekében , de a változásokkal pusztán addig jutottunk, hogy feltette azt a bizonyos És veled mi újság? kérdést, majd egy- két mondatot már az én életemről is képes volt végighallgatni. De ennyi.

Képtelen volt kibújni az énközpontúság alól és továbbra is csak arra használt, hogy mindazt a bizonytalanságot, amit magában hordozott, a nyakamba borítva általam váljon erősebbé.

10 éven át napi kapcsolatban álltunk egymással, reggel és éjjel is hallgattam a felém záporozó De szerinted tetszek neki, de szerinted mit gondol rólam, de szerinted Én Én Én és Én ? kérdéseket, még egy nap meg nem telt az a bizonyos padlásom és nem borítottam ki az évek alatt csordultig telt  és akkorra már kicsordult poharat. 

A végkifejlet az lett, hogy a mai napig nem beszélünk egymással, mert volt szíves megharagudni rám , nekem pedig sohasem fordult meg a fejemben , hogy  tovább játsszam valaki pszichológusát. 

A szamár szenved

A fentebb említett történetből okulva már tisztában voltam vele, hogy egy ember személyiségét nem lehet megváltoztatni, de ha párkapcsolatra került a sor, valahogy mindig kitörlődött a fejemből eme nemes gondolat. És azt gondolom , nem vagyok vele egyedül, hisz oly sokan, sokszor reméljük azt, hogy képesek leszünk megváltoztatni valakit. Pedig ez egyáltalán nincs így.

Életem szerelmének hittem, rózsaszín bárányos felhőkön úszkáltam és onnan ugráltam fejeseket a boldogság tengerébe. Na persze , hamar fájdalmas hasas lett abból az ugrásból. Más élethelyzetből jött, szögesen ellentétes világmeglátással rendelkező emberek, hasonlóan erős személyiséggel, önfejűséggel és fejet az igába hajtani képtelen habitussal. Ezek voltunk mi. Talán nem meglepő , hogy mindebből semmi más nem sült ki, mint soha véget nem érő dráma, veszekedés, kiabálás és könnyek. A miért így és úgy , de miért nem így és úgy, a nem így kellett volna hanem amúgy, ne ezt vedd fel hanem azt, ne így csináld ne azt és ne így végeláthatatlan véleménykülönbségek, olaszos stílusban történő tálalása.   

Két év, ennyit küzdöttünk egymással, egymásért teljességgel feleslegesen. Hiába próbáltunk idomulni, kompromisszumokat kötni és megalkudni. Továbbra sem értettük egymást, ha a-t mondtam ő mindenképp b-t. S ha egyik akadályt legyőztünk, természetesen rögtön jött a másik. 

Kénytelen kelletlen be kellett látnunk, hogy belefáradtunk mindketten és a remény , hogy valaha is működőképes lesz a kapcsolat végleg elveszett. Így miután meguntuk játszani a szamarat és kivágtuk a fát, majd végre láttuk az erdőt, fájdalmas búcsút intettünk egymásnak. 

Együtt változni

"A fogadjuk el egymást úgy, ahogy vagyunk" , egészen addig állja meg a helyét, még nem költözünk össze szívünk kuglófjának egyetlen mazsolájával. Ekkor ugyanis megoldást kell találnunk az olyan fontos kérdésekre , mint a televíziózás és szex egyensúlya, a mikor, ki és hogyan takarít, a horkolós alszik el mindig hamarabb és társaira.  Egyszerűen létezhetetlenné válik az, hogy ha mindennapos tányércsapkodás nélkül szeretnénk folytatni kapcsolatunkat, akkor ne kelljen bizonyos dolgokban változni és változtatni. Ha a kapcsolatot úgy ítéljük meg, hogy a kisebb - nagyobb problémákat leszámítva működőképes, akkor jogos a reményünk az irányba , hogy igenis képesek vagyunk változásra, ha van kiért és miért. Úgy gondolom és tapasztalom, hogy  ez az egyetlen helyzet, mikor ebből a szempontból és ebben a témában létjogosultsága keletkezik a reménynek.

Summa summarum

Ne higgyük, de még csak ne is reméljük, hogy a notórius hazudozó majd éppen miattunk változik őszintévé , hogy az agresszív állat egyszerre doromboló kiscica lesz a közelünkben, hogy a nőt és gyerekét bántalmazó férfj valaha is a mintaapa szerepébe bújhat. Sosem válik a tiszteletlenből tisztelettudó, a nagyszájúból csendes, a csalfából hűséges, a fatuskóból érzékeny, a hozzánk nem illőből éppen passzoló.

 Ideig - óráig képesek  megemberelni magukat, meg tudnak változni néhány napra, esetleg hétre. De az alapszemélyiségünket nem hogy más, de még önmagunk is csak nehézkesen tudjuk megváltoztatni. 

Léteznek persze kirívó esetek, mikor egy sokk, ne adj isten egy tragédia megváltoztatja az életet s általa megváltozik az ember is, de az a fajta változás nem a mi két szép szemünk miatt és főleg nem olyan rövid idő alatt megy végbe, mint ahogy azt mi szeretnénk.

"Ha elveszel feleségül egy mosómedvét, számíts rá, hogy egész életében dörzsölni fogja a két pracliját, és 'mosni' fog. Nem tudod leszoktatni róla.

 

0 Tovább

Női szempont: egyéjszaka és érzelemmentesség

Mindannyian azt tanultuk, hogy keresnünk kell az életben a Nagy Őt, a megfelelő párt, akivel a kapcsolat egy életre szól. Megtanultuk, hogy a szex a szerelem beteljesülése és, hogy csak azzal tegyük meg , akit tényleg szeretünk. Igyekeztünk is szem előtt tartani a kőbe vésett szabályokat, egészen addig, még nem csalódtunk a szerelemben, még nem vert át néhány Igazinak  hitt idegen. Édesanyánk intelmei:  "A vigyázz a fiúkkal, mert csak azt akarják, a ne add oda magad könnyen!" - lassan érvényüket vesztik. A világ felgyorsult, a szex , mint olyan már nem csak a beteljesülést jelenti. Egyre több nő kezd el férfi módjára skalpokat gyűjteni, puszta örömszerzés céljából. De vajon tényleg képessé váltunk az érzelemmentes szexre ? 

párkapcsolat szex

Hivatás

Ma már nyílt titok, hogy egyetemista lányok , egyedülálló nők ezrei választják hivatásuknak a fizetős szexuális szolgáltatást. Személy szerint én is ismerek olyat , aki ebből tartja fenn magát, ezt tekinti a munkájának. Ha abból indulok ki , hogyan működik ez a rendszer, akkor azt kell mondjam, hogy a válasz a kérdésemre igen, képesek vagyunk férfi módjára szexelni. 

Az erősebbik nem képviselői, mint egy húspiacon, hirdetések ezrei közül válogathatnak, majd a kiválasztott nő a lakásán készségesen és kedvesen fogadja őket. Előre megbeszélt időintervallum, a szolgáltatásért fizetendő összeg kézhez történő megfizetése után, jöhet az aktus az előzetesen megbeszéltek szerint. Nincs benne érzelem, csak az az állatias ösztön, amit ki kell elégíteni. Ha az megvolt, mindkét fél elégedetten, ki - ki a maga hasznával dőlhet hátra.

Igen ám , de ezen férfiak között  rengetegen vannak, akik magányosak, boldogtalanok, megértésre , kedvességre vágynak. A nők pedig annak ellenére, hogy ez csak egy munka, hamar megkedvelik őket.  Visszatérő vendégek lesznek a nőnél, majd egy idő után kialakul közöttük valami különös barátságszerű, némi extrával. Ekkor legtöbbször már éjszakára is maradnak , majd másnap egy reggeli kávé után munkába indulnak, a már kevésbé idegen nő ágyából.

Ha ezt veszem alapul, akkor a kérdésre a válasz az, hogy nem, nem  mindenki képes az érzelem mentes szexre.

Sokan viselnek álarcot, melyben a külvilág felé azt mutatják , hogy számukra semmit nem jelent valakivel ágyba bújni, hogy tökéletesen uralják érzelmeiket, képesek irányítani az irányíthatatlant. Még maguknak sem merik bevallani, hogy az ágyban nem csak a testük meztelen, valamilyen szinten a lelkük is azzá válik. 

De mi van velünk, egyszerű halandókkal ? Mit jelent, ha jelent egyáltalán valamit nálunk az egy éjszaka?Vajon képes -e a hétköznapi nő az érzelmek nélküli szexuális kapcsolatra ? 

Az ősi kőbe vésett társadalmi hozzáállás szerint ,csak a férfiaknak dicsőség minél több nővel lefeküdni. Azon nők pedig akik ugyanezt az elvet követik, hát mindennek nevezhetők csak tisztességesnek nem és naná, hogy sosem lesz belőlük rendes feleség, becsülnivaló édesanya meg aztán végképp nem. Mondják ezt az okosok, vagy akik leginkább csak saját maguk szerint azok. Szerintem viszont, és ezzel úgy gondolom, nem vagyok egyedül, mindenki azzal és úgy létesít szexuális kapcsolatot, ahogyan éppen jól esik neki. Az egyetlen talán amit nem árt szem előtt tartani, hogy mások érzéseivel játszani nem szép dolog, így jobb mindig előre tisztázni, hogy ki mit szeretne a másiktól.

Ha tisztességesen, nyílt lapokkal játszunk, az egyéjszaka valóban arról fog szólni, amit várunk tőle. (elvileg)

Ezer egyéjszaka

Mikor még csak kóstolgattam az ismerkedős- kapcsolatosdit, mindig igyekezetem elérhetetlennek tűnni, játszottam a kötelező játszmákat, hisz azt tanultam, hogy a férfiak vadászösztöne annál jobban működik, minél többet kell küzdenie egy nőért. Jól ment a dolog, pedig első ránézésre senki nem hitte el, hogy bár nálam alhat, nem vicceltem, mikor azt mondtam, hogy nem fogok lefeküdni vele. Aztán az első nagy szerelem után valami megváltozott bennem. Csalódtam és nem akartam újabb kapcsolatot senkivel, pusztán az érintés, az intimitás hiányzott.

Ekkor történt meg velem életemben először, hogy semmit nem akartam a férfitól, pusztán egy könnyed légyottot a pusztító vágyak oltárán.

A neten ismerkedtünk meg, randiztunk párszor, s bár világosan látszott, hogy kapcsolatra semmi esély, úgy vonzódtunk egymáshoz, mint két mágnes. Így esett meg, hogy egy borgőzös éjszakán kitörlődtek a határvonalak, eltűnt a józanész és elemi erővel csaptak le ránk a vágyak.  A másnap sem volt ciki , elfogyasztottuk közösen a reggeli kávénkat, majd mindenki ment a saját dolgára. Nem éreztem semmit, de szó szerint. Nem gondoltam , hogy bármit meg kellett volna bánnom, nem éreztem , hogy járni szeretnék vele, nem éreztem csak színtiszta szexuális vágyat .

Csak annyit, hogy akarom még, de nem őt, csak a szexet vele.

És meg is kaptam. Az egyéjszakát még sok másik követte, de letisztáztuk egymással, hogy a dolog csak ennyiről szól. Ekkor azt gondoltam, hogy igen, mi nők is képesek vagyunk érzelmek nélkül szexelni és , mint egyes férfiaknak, nekünk sem jelent semmit az egyéjszakás kalandunk.

A másnap másképp

Egészen sokáig úgy éreztem, hogy teljesen ura vagyok önmagamnak, én irányítok. Azt hittem felvérteztem magam annyira, hogy nem érhet csalódás. Kiválóan megy nekem ez a férfi módra szexelősdi, mit nekem érzelmek . Így  aztán  eszembe sem jutott volna érzelmi kapcsolatot kialakítani egy hímneművel.

Akkoriban váltottam munkahelyet, költöztem új városba, így az ezeregy éjszaka meséi véget értek aktuális partneremmel. Tiszta lappal kezdhetek, gondoltam én. Aztán megismertem őt, igen ott, a dolgozóban. Rengeteget beszélgettünk, megkedveltük egymást. Az első perctől tudtuk , hogy mi lesz a vége, hisz már mindenki számára világos volt, hogy izzik körülöttünk a levegő. Azt hittem elég erős vagyok , hogy nem sérülhetek meg, hisz pont erre van szükségem, hogy érezzem nőből vagyok, hogy kívánnak, hogy akarnak.

Nincs szükségem a szerelemre, elég ha valaki csak a vágyaimat elégíti ki.

Tévedtem. 

Tudtam, hogy mit akar tőlem, hisz elmesélte, hogy mekkorát csalódott a nőben, akit mindennél jobban szeretett. Elmondta, hogy azóta csak alkalmi kapcsolatai vannak, hogy talán képtelen már a szerelemre. Tudtam, ha lefekszem vele, akkor az tényleg nem fog másról szólni, mint a szexuális vágyakról. Tudtam, tisztában voltam mindennel. 

Mégsem voltam képes parancsolni magamnak és egy vállalati buli után a lakásán kötöttem ki. Azt gondoltam előre, hogy itt nem lesznek érzelmek, de

arra, hogy az egész olyan lesz, mint egy pornófilm forgatás, hát arra egyáltalán nem számítottam.

Póz 1-2-3 , a szinte már kötelezően lefutott körök... Másfél óra után én mondtam azt, hogy hagyjuk abba, már nem élveztem egyáltalán, sőt... Úgy gondoltam, hogy legalább alhatok egyet, de nem , még aznap éjjel hazavitt . 

A másnap pedig elemi erővel csapott le rám,  a munkahelyen... Mert ugye én hülye képtelen voltam betartani a házi nyúlra nem lövünk utasítást. Rettenetesen éreztem magam, legszívesebben a világ elől is elbujdostam volna, de még előle sem sikerült, köszönhetően az egy légterű irodának. 

A legrosszabb az egészben az volt, hogy nem hibáztathattam senkit, csak magamat.

Hiszen tudtam , mindent. Mindezek ellenére életemben először úgy éreztem magam, mint egy rossz útszéli.

Rádöbbentem, hogy nő létemre valóban nem szexelhetek és nem is tudok érzelmek nélkül, nem adhatom oda magam úgy valakinek, hogy annak csak a testem kell. 

Ezután nem volt részem több egyéjszakában és nem is akarom , hogy legyen. Soha többé  nem szeretném átélni azt a másnapot, amin legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá.

Akárhogy is nézem a dolgot,

a "szexben tényleg az ölelés a legjobb", a másnap pedig a szerelmed mellett ébredve lehet igazán boldog. 

 


0 Tovább
«
123

LélekHatár

blogavatar

Inspiráció, lélek, párkapcsolat, testi - lelki egészség, fejlődés, tudatosság a mindennapokban. Történetek - történések, őszinte sokszínűség egyetlen nő tollából.

Lélekhatár a Facebookon

Utolsó kommentek