Ma reggel, mikor leültem az íróasztalomhoz, hogy rendes ember módjára - imádom ezt a fogalmat -  munkához lássak , egy cetlit véltem felfedezni az asztalomon. Ez állt rajta: Szeretlek szerelmem! Szép napot neked! Csókollak. - Khm. Természetesen nem én írtam magamnak - a szerk. Egyetlen darab papírlap, mégis megédesítette az egész napomat. Miután leszálltam a fellegekből, jó szokásomhoz híven - pszichológusi analizáló véna , nem tehetek róla - elgondondolkodtam a témán. Ugyanis hazudnék , ha azt mondanám , hogy nálunk mindig így telnek azok a bizonyos hétköznapok. Én is  gondoltam már úgy néha (Mit néha!), hogy bedarált minket a rutin és igen, éreztem már késztetést arra, hogy lelökjem az ágyról, mert olyan hangosan horkolt, hogy nem hallottam a Szulejmánt . Ilyenkor mindig jót nevettem magunkon, hisz úgy festünk , mint a régi házasok, pedig még az eljegyzés sem történt meg (különben nyilván már  ott lenne  a Facebookon) . Viszont, miután befejeztem a derülést, néhányszor felmerült bennem a kérdés is, hogy tényleg erre van - e szükségem ?        Nem lenne - e könnyebb, ha az elmúlt éveket csak úgy szimplán kidobnám és új életet kezdenék ? Ha inkább egyedül lennék magányos , sem , mint egy  társ mellett ?  

párkapcsolat szerelem lelki egészség  magány  társas magány

Régi motorosnak számítunk mi már (na, nem a korunk miatt) , hisz a körülményeink úgy hozták, hogy megismerkedésünk legelső napja óta együttélünk, s azóta bizony jó néhány év telt el. Nem fogok hazudni, megjártuk a Hadak útját , hol a balszerencsénk üldözött, hol mi voltunk képtelenek megérteni egymást. És azóta is kőkeményen kell dolgoznunk azon, hogy jól tudjunk működni együtt.  De nem volt ez mindig így ,  de nem ám.  

Amikor menekülni akartam 

Úgy hozta az élet, hogy a környezetemben lévő párok , mind egytől -  egyig több, mint tíz , de inkább 20 éve vannak együtt. Szerencsétlenségemre én már kimaradtam a boldog békeidőkből és nem láttam mást, bármerre is néztem , mint megszokást és magányt. Szemtanúja lehettem néhányszor , hogyan is élnek együtt vagy már csak inkább egymás mellett. Meséltek a rossz érzéseikről, s minduntalan megmagyarázták, hogy miért nem lépnek ki egy olyan kapcsolatból, amiben nem boldogok. Amiben már csak a közösen eltöltött évek és a  gyerekek tartják össze a két embert. Ebben a miliőben nőttem fel én,  s ennek hatására alakult ki bennem, egy olyan védekező mechanizmus, hogy ha kicsit is laposodni érzem a párkapcsolatom, azonnal bepánikolok. Ilyenkor legtöbbször tajtékzom, rosszabb esetben azonnal menekülőre fogom. 

Ültem a szobában,  egy pohár bor társaságában , egyedül. Miközben a kedvesem békésen televíziózott a hálóban, mondván ő fáradt, nincs kedve semmit sem csinálni.    És így ment ez már jó néhány hete, de lehet inkább hónapja. És én akkor olyan magányos voltam, mint még soha életemben. Így estem  bele  a társas magány csapdájába. (Erről bővebben egy korábbi cikkemben is olvashatsz.)  

Amikor elmenekültem

Óriási tévhit, az egyedüllét azonosítása a magánnyal, hisz könnyedén válhat az ember magányossá úgy is , hogy fizikálisan nincsen egyedül . Nem mindegy ugyanis, hogy két ember együtt vagy csak egymás mellett él. Kétféleképpen juthatunk el, ebbe az ellentmondásos állapotba :

  • Az egyik verzió, mikor a tűz már a kapcsolat kezdetén sem lángolt igazán, de a kölcsönös szeretet összetartotta a két embert. Tudják, hogy ez nem a nagy szerelem, mégis vállalják, csak, hogy ne legyenek egyedül . A legtöbb ember ugyanis, retteg az egyedülléttől - de erről majd szintén egy másik bejegyzésben beszélünk részletesseben. 

  • A másik verzió, mikor útközben engedjük el egymás kezét. Valami megváltozik.  A tartalmas beszélgetések száma lecsökken, már nem jtutunk tovább, a milyen napod volt kérdéseknél. Csökken az intim együttlétek száma, s az a kevés is inkább rutinos,  mintsem szenvedélyes. Ez történt velünk is.

A magányosság érzése csökkenti az ember önbizalmát, hosszas fennállása esetén, akár meg is betegíthet. 

Jobb esetben a két ember megpróbál beszélni a problémáról (ez voltam én ) , rosszabb esetben a szőnyeg alá söpöri ( ez volt ő ) . Azt gondolta, hogy ha nem beszélünk róla, akkor az nem is létezik. Vergődtem ebben a helyzetben, hisz szerettem és ő is azt állította, hogy viszon tszeret engem. Képtelen voltam  elfogadni, hogy ugyanabba a csapdába estem, ami elől egész életemben menekültem. Feltettem én magamnak a szakértők szerint ilyen esetekben feltehető kérdéseket is, úgy mint a 

  • Jelen van - e még a szeretet a kapcsolatban ?

  • Szeretnénk - e azt rendbe hozni, újra felépíteni ?

  • Hajlandóak vagyunk- e tenni azért ?

  • Képesek vagyunk - e a másik szemüvegén is látni dolgokat ?

De hiába volt a  kérdésekre adott válasz mind igen , egyedül maradtam a problémákkal. Mi testesítettük meg  a "Mást akar a férfi és mást a nő " ékes példáját. Szerinte idilli volt a nyugalom, én meg a falat kapartam tőle.  Nem kerestem több kifogást.  Leléptem. 

Amikor újra elkezdtünk tenni érte

Nem voltunk sokáig külön, mert hamar ráébredtünk, hogy mindkettőnkben ott ég még az  a sokat emlegetett  láng, csak valahogy  elengedtük  egymás kezét. Azt gondolom, van néhány olyan dolog, ami miatt érdemes inkább mégiscsak megjavítani azt a bizonyos csapot, mint egyetlen probléma miatt venni egy új házat. Mondok néhányat:

  • Ha ő a legjobb barátod

Nem nevezném lelkitársnak, sem ikerlángnak, meg hasonló kacifántos hókuszpóknak, de nekem ő nem csak a Férfi, hanem az az ember is, aki előtt nem kell megjátszanom magam. Mellette igazán önmagam lehetek. 

  • Rengeteget fejlődtetek egymás által 

Ma már csak mosolygok azon, hogy milyen nüansznyi dolgok miatt voltunk képesek óriási szappanoperákat rendezni. Azt gondolom , hogy jobb emberré váltunk egymás által, úgy, hogy közben egyikünknek sem kellett lemondania valódi önmagáról. 

  • A legfontosabbak vagytok egymásnak 

Ezen talán nincs is mit megmagyarázni. 

/Van néhány olyan dolog azonban, amik miatt jobb , ha a csap helyett tényleg rögtön veszel egy új házat, de erről is egy soron következő bejegyzésben fogok majd bővebben beszélni . /

De mit is tettünk mi pontosan, amitől megváltoztak a dolgok ? 

  • Elkezdtünk odafigyelni egymásra. 

Már nem a szőnyeg alá söpörjük a gondokat, megpróbálunk közösen megoldásokat találni  és mindketten hajlandóak vagyunk változtatni hozzáálláson, szokásokon, ha a szükség megkívánja.

  • Ügyelünk arra, hogy  minőségi időt töltsünk együtt.

Nem, még mindig nem dobtuk ki a hálóból a tvt, de igyekszünk tartalmasan eltölteni a csekély szabadidőnket. Mindig szívesen kirándulunk , fedezünk fel új helyeket együtt.

  • Rengeteget beszélgetünk. 

Már nem mindig egyedül iszom meg azt a pohár bort :) Van élet a Milyen napod volt kérdéskör kimerítése után is . 

És már egyikünk sem fogadja el azt , hogy a szerelemnek múlnia kell. Nem törvényszerű a hosszú együttélés = boldogtalanság képlet. Nem mondom, hogy már nincsenek mélypontjaink és , hogy olyan baromira könnyű lángot csiholni a mindennapi rutinból, de azért nem lehetetlen. És erre ékes bizonyíték a kis cetlim, ami bár lehet, hogy mások számára értéktelen, nekem azt jelenti, hogy még mindig szeretnek és törődnek velem.

És nekem így már eszemben sincs elmenekülni.