Tényleg igazán szereted ?Vagy  csak a megszokás tart mellette ?

Ma reggel, mikor leültem az íróasztalomhoz, hogy rendes ember módjára - imádom ezt a fogalmat -  munkához lássak , egy cetlit véltem felfedezni az asztalomon. Ez állt rajta: Szeretlek szerelmem! Szép napot neked! Csókollak. - Khm. Természetesen nem én írtam magamnak - a szerk. Egyetlen darab papírlap, mégis megédesítette az egész napomat. Miután leszálltam a fellegekből, jó szokásomhoz híven - pszichológusi analizáló véna , nem tehetek róla - elgondondolkodtam a témán. Ugyanis hazudnék , ha azt mondanám , hogy nálunk mindig így telnek azok a bizonyos hétköznapok. Én is  gondoltam már úgy néha (Mit néha!), hogy bedarált minket a rutin és igen, éreztem már késztetést arra, hogy lelökjem az ágyról, mert olyan hangosan horkolt, hogy nem hallottam a Szulejmánt . Ilyenkor mindig jót nevettem magunkon, hisz úgy festünk , mint a régi házasok, pedig még az eljegyzés sem történt meg (különben nyilván már  ott lenne  a Facebookon) . Viszont, miután befejeztem a derülést, néhányszor felmerült bennem a kérdés is, hogy tényleg erre van - e szükségem ?        Nem lenne - e könnyebb, ha az elmúlt éveket csak úgy szimplán kidobnám és új életet kezdenék ? Ha inkább egyedül lennék magányos , sem , mint egy  társ mellett ?  

párkapcsolat szerelem lelki egészség  magány  társas magány

Régi motorosnak számítunk mi már (na, nem a korunk miatt) , hisz a körülményeink úgy hozták, hogy megismerkedésünk legelső napja óta együttélünk, s azóta bizony jó néhány év telt el. Nem fogok hazudni, megjártuk a Hadak útját , hol a balszerencsénk üldözött, hol mi voltunk képtelenek megérteni egymást. És azóta is kőkeményen kell dolgoznunk azon, hogy jól tudjunk működni együtt.  De nem volt ez mindig így ,  de nem ám.  

Amikor menekülni akartam 

Úgy hozta az élet, hogy a környezetemben lévő párok , mind egytől -  egyig több, mint tíz , de inkább 20 éve vannak együtt. Szerencsétlenségemre én már kimaradtam a boldog békeidőkből és nem láttam mást, bármerre is néztem , mint megszokást és magányt. Szemtanúja lehettem néhányszor , hogyan is élnek együtt vagy már csak inkább egymás mellett. Meséltek a rossz érzéseikről, s minduntalan megmagyarázták, hogy miért nem lépnek ki egy olyan kapcsolatból, amiben nem boldogok. Amiben már csak a közösen eltöltött évek és a  gyerekek tartják össze a két embert. Ebben a miliőben nőttem fel én,  s ennek hatására alakult ki bennem, egy olyan védekező mechanizmus, hogy ha kicsit is laposodni érzem a párkapcsolatom, azonnal bepánikolok. Ilyenkor legtöbbször tajtékzom, rosszabb esetben azonnal menekülőre fogom. 

Ültem a szobában,  egy pohár bor társaságában , egyedül. Miközben a kedvesem békésen televíziózott a hálóban, mondván ő fáradt, nincs kedve semmit sem csinálni.    És így ment ez már jó néhány hete, de lehet inkább hónapja. És én akkor olyan magányos voltam, mint még soha életemben. Így estem  bele  a társas magány csapdájába. (Erről bővebben egy korábbi cikkemben is olvashatsz.)  

Amikor elmenekültem

Óriási tévhit, az egyedüllét azonosítása a magánnyal, hisz könnyedén válhat az ember magányossá úgy is , hogy fizikálisan nincsen egyedül . Nem mindegy ugyanis, hogy két ember együtt vagy csak egymás mellett él. Kétféleképpen juthatunk el, ebbe az ellentmondásos állapotba :

  • Az egyik verzió, mikor a tűz már a kapcsolat kezdetén sem lángolt igazán, de a kölcsönös szeretet összetartotta a két embert. Tudják, hogy ez nem a nagy szerelem, mégis vállalják, csak, hogy ne legyenek egyedül . A legtöbb ember ugyanis, retteg az egyedülléttől - de erről majd szintén egy másik bejegyzésben beszélünk részletesseben. 

  • A másik verzió, mikor útközben engedjük el egymás kezét. Valami megváltozik.  A tartalmas beszélgetések száma lecsökken, már nem jtutunk tovább, a milyen napod volt kérdéseknél. Csökken az intim együttlétek száma, s az a kevés is inkább rutinos,  mintsem szenvedélyes. Ez történt velünk is.

A magányosság érzése csökkenti az ember önbizalmát, hosszas fennállása esetén, akár meg is betegíthet. 

Jobb esetben a két ember megpróbál beszélni a problémáról (ez voltam én ) , rosszabb esetben a szőnyeg alá söpöri ( ez volt ő ) . Azt gondolta, hogy ha nem beszélünk róla, akkor az nem is létezik. Vergődtem ebben a helyzetben, hisz szerettem és ő is azt állította, hogy viszon tszeret engem. Képtelen voltam  elfogadni, hogy ugyanabba a csapdába estem, ami elől egész életemben menekültem. Feltettem én magamnak a szakértők szerint ilyen esetekben feltehető kérdéseket is, úgy mint a 

  • Jelen van - e még a szeretet a kapcsolatban ?

  • Szeretnénk - e azt rendbe hozni, újra felépíteni ?

  • Hajlandóak vagyunk- e tenni azért ?

  • Képesek vagyunk - e a másik szemüvegén is látni dolgokat ?

De hiába volt a  kérdésekre adott válasz mind igen , egyedül maradtam a problémákkal. Mi testesítettük meg  a "Mást akar a férfi és mást a nő " ékes példáját. Szerinte idilli volt a nyugalom, én meg a falat kapartam tőle.  Nem kerestem több kifogást.  Leléptem. 

Amikor újra elkezdtünk tenni érte

Nem voltunk sokáig külön, mert hamar ráébredtünk, hogy mindkettőnkben ott ég még az  a sokat emlegetett  láng, csak valahogy  elengedtük  egymás kezét. Azt gondolom, van néhány olyan dolog, ami miatt érdemes inkább mégiscsak megjavítani azt a bizonyos csapot, mint egyetlen probléma miatt venni egy új házat. Mondok néhányat:

  • Ha ő a legjobb barátod

Nem nevezném lelkitársnak, sem ikerlángnak, meg hasonló kacifántos hókuszpóknak, de nekem ő nem csak a Férfi, hanem az az ember is, aki előtt nem kell megjátszanom magam. Mellette igazán önmagam lehetek. 

  • Rengeteget fejlődtetek egymás által 

Ma már csak mosolygok azon, hogy milyen nüansznyi dolgok miatt voltunk képesek óriási szappanoperákat rendezni. Azt gondolom , hogy jobb emberré váltunk egymás által, úgy, hogy közben egyikünknek sem kellett lemondania valódi önmagáról. 

  • A legfontosabbak vagytok egymásnak 

Ezen talán nincs is mit megmagyarázni. 

/Van néhány olyan dolog azonban, amik miatt jobb , ha a csap helyett tényleg rögtön veszel egy új házat, de erről is egy soron következő bejegyzésben fogok majd bővebben beszélni . /

De mit is tettünk mi pontosan, amitől megváltoztak a dolgok ? 

  • Elkezdtünk odafigyelni egymásra. 

Már nem a szőnyeg alá söpörjük a gondokat, megpróbálunk közösen megoldásokat találni  és mindketten hajlandóak vagyunk változtatni hozzáálláson, szokásokon, ha a szükség megkívánja.

  • Ügyelünk arra, hogy  minőségi időt töltsünk együtt.

Nem, még mindig nem dobtuk ki a hálóból a tvt, de igyekszünk tartalmasan eltölteni a csekély szabadidőnket. Mindig szívesen kirándulunk , fedezünk fel új helyeket együtt.

  • Rengeteget beszélgetünk. 

Már nem mindig egyedül iszom meg azt a pohár bort :) Van élet a Milyen napod volt kérdéskör kimerítése után is . 

És már egyikünk sem fogadja el azt , hogy a szerelemnek múlnia kell. Nem törvényszerű a hosszú együttélés = boldogtalanság képlet. Nem mondom, hogy már nincsenek mélypontjaink és , hogy olyan baromira könnyű lángot csiholni a mindennapi rutinból, de azért nem lehetetlen. És erre ékes bizonyíték a kis cetlim, ami bár lehet, hogy mások számára értéktelen, nekem azt jelenti, hogy még mindig szeretnek és törődnek velem.

És nekem így már eszemben sincs elmenekülni.   

0 Tovább

Csendes gyilkos: megbetegíthet az állandó megfelelési kényszer!

Elég jó anya vagyok? Elég tehetséges vagyok? Elég jó barát - társ vagyok? Jól nevelem a gyerekemet? Jól vezetem a háztartást? Egyáltalán jó ember vagyok én? Kérdések milliói, amit mi emberek nap, mint nap képesek vagyunk feltenni önmagunknak, szabad utat engedve ezzel a csökkenő önbizalomnak és a magunkba vetett hit eltűnésének.

De mi a francot jelent egyáltalán az, hogy elég jó ? Mármint mihez vagy kihez  képest ? Létezik talán valamiféle egységes mérési módszer, ami alapján eldönthetjük, hogy ki számít jónak vagy  rossznak ? Miért akarunk folyton megfelelni ? Hova  tovább , mégis kinek kellene megfelelnünk ?  És még tovább megyek! Itt már mindenki görcsös megfelelési kényszerben szenved ? - Nekem nagyon úgy tűnik ....

psziché lelki egészség megfelelés jó anya

Nyugalom! Te is jó anya vagy !

Először is hadd meséljem el, hogy miért tartom ennyire aktuálisnak a megfelelési kényszer témájának körbejárását:

 Drága barátnőm fiatal édesanya, egy három éves és egy útban lévő csöppség anyukája. Ő maga szülői fronton nem látott túl jó példát maga előtt, így folyton azon görcsöl, hogy jobban csinálja - e , mint tette azt vele, az ő édesanyja gyermekkorában.  Nyilván ez már önmagában is elég súlyos probléma, hisz még csak nem is hasonlít  rá, a félelmeit mégsem képes elengedni - mégsem ez a fő gond .  

Ő maga mindent megtesz a gyermekeiért, neki tényleg ők állnak az első helyen.                Jó anya vagy ! - mondogatom én mindig. Aztán a frász kerülget, mikor azt mondja, hogy ő nem érzi úgy.  Ha rákérdezek, hogy miért , általában mindig kiderül, hogy már megint másokkal hasonlították - hasonlította össze magátA mondatok folyton úgy kezdődnek, hogy mert más anyukáknál nagyobb rend van, nekik több idejük jut a gyerekükre ésígytovább. Sokkal jobbak , mint én . Ettől azán már végképp megőszül az a pár feketén maradt hajszálam is. 

Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy vajon ez vár rám is ? Mert , ha egész hátralévő életemben azon kell görcsölnöm, hogy elég jó anya vagyok - e,  ahelyett, hogy megélném annak minden csodáját, akkor azt hiszem továbbra sem készültem fel rá és úgy érzem, hogy erre soha nem is fogok  .... Nekem nincs gyerekem, igen tudom, maradjak csendben, úgysem tudhatok erről semmit. Nem is fogok prédikálni, csak szeretném megtudni, hogy mikor és legfőképp miért vált a világ legszebb hivatása egy elcseszett,  kényszeres versengéssé ? Mi készteti arra a nőket, hogy olyan listákat állítsanak össze, amiben jól megmondhatják más anyáknak, hogy mitől lesznek jók vagy rosszak ?                ( Válaszokat kommenben és a LélekHatár Facebook oldalára is szívesen fogadok. )

       Mondok én nektek valamit kedves, nagyrabecsült édesanyák!

 Az én édesanyám jó anya. Hogy miért ? Mert én , a gyereke boldog voltam és vagyok azáltal , amit tőle kaptam. Pedig akkoriban még nem tanulták, sokkal inkább csinálták, mármint úgy értem, hogy nem szaklapokból próbáltak gyereket nevelni. Hibáztak ? Úgy gondolom, hogy néhányszor igen . Jól tették? Igen . Máskülönben könnyedén egy életképtelen felnőtt válhatott volna belőlem, aki  ugyan megfelel a mások által előírt normáknak, csak éppen nem boldog.

Hálás vagyok neki , amiért a gyökereim mellé szárnyakat is adott.

S hogyan érte el mindezt ? Szeretettel. Olyasfajtával, amit csak egy anya adhat a gyerekének. És ehhez semmi szükség a 8 jele annak, hogy jó anya vagy típusú cikkekre,  nincsenek titkok , sem összefüggések.  

Nyilvánvalóan, szülőnek lenni piszokul nehéz - aki mást mond, az önmagának is hazudik. A gyerekek nyávognak. hisztiznek, később még lázadni is képesek. Éppen ezért, ahogy Vekerdy is mondta, meg kell néha szabadulni tőlük, hogy aztán újult erővel rághassák tovább a húsunkat. El kell engedni a görcsös megfelelési kényszert és meg kell próbálni élvezni azt, hogy gyerekünk van. Legyünk néha kicsit felelőtlenek, élvezzük az életet, a gyerekkel való marháskodást - az jó lesz mindenkinek.

Maradok tisztelettel. 

Most pedig kanyarodjunk vissza  a realitások talajára és vegyük górcső alá a megfelelési kényszer jelenségét. Mit jelent és milyen következményei lehetnek ? S ha már szembekerültünk a problémával, hogyan oldhatjuk meg ? 

Tudtad, hogy a megfelelési kényszer olyan súlyos problémákhoz vezethet, mint a depresszió , az üldözési mánia, illetve skizofrénia? 

Mit nevezünk megfelelési kényszernek és mi okozhatja ?

„Megfelelési kényszernek nevezzük azt, ha valaki egy általa kivetített képnek akar megfelelni. Ilyenkor az illető megpróbálja kitalálni, hogy a másik mit szeretne, mit gondol, legtöbbször anélkül, hogy megkérdezné, pontosan mire is vágyik a másik” 

(Gazdag Enikő pszichológus - Dívány. hu )

Nem összekeverendő azzal, mikor valaki időnként megpróbál mások kedvében járni. A szeretetvágy természetes emberi tulajdonság. De előfordulhat, hogy mindez olyan méreteket ölt, hogy az egyén önmagát háttérbe szorítva próbál megfelelni környezete összes tagjának, ami nyilván lehetetlen. A folyamatos szeretetkoldulás, mások megbecsülésére, elismeréséré való ácsingózás, súlyos pszichés problémákat vonhat maga után. Nem beszélve arról, hogy ezek az emberek könnyen esnek áldozatául a manipulációknak is.  

Mint a legtöbb lelki gond, ez is az alacsony önértékelésre vezethető vissza. Aki tisztában van ugyanis a saját értékeivel, az nem akarja mások szeretetét koldulni. A szakemberek szerint, leginkább azokra jellemző a megfelelési kényszer, akiknek túl szigorúak voltak a szülei, esetleg maguk is maximalisták. ( A perfekcionizmusról írt korábbi cikkemet itt olvashatod. )

A megfelelési kényszer azért is rendkívül veszélyes, mert az egyén egy idő után teljesen elveszíti saját személyiségét, hisz nem aszerint cselekszik , hogy ő mit szeretne, hanem aszerint amiről úgy gondolja, hogy másoknak jó. 

Több elmélet is van arra vonatkozóan, hogy a skizofréniások főleg azok közül kerülnek ki, akiknek túl szigorúak voltak a szüleik. A kemény elvárások folytonos hangoztatása, aminek a gyerek megpróbál megfelelni, felnőttkorban is a fülükben csenghet, hangok formájában. - mondja a szakember. 

Érdemes tehát mielőbb felismerni és kezelni a megfelelési kényszerünket. De hogyan ?

Itt nagyon fontos megjegyezni, hogy mivel a legtöbb lelki gond -ahogyan ez is , a gyermekkorban gyökerezik, így csak hosszas munkával lehetünk képesek orvosolni a problémát. Azoknak, akiknek mindennapjait már beárnyékolja ez a jelenség, érdemes szakemberhez fordulni. Aki viszont úgy érzi, hogy egyedül is képes lesz vele megbirkózni, az a következőket teheti :

  • Ismerjük fel, hogy nem a saját utunkat járjuk. 

  • Próbáljunk meg minél többször nemet mondani másoknak. Először csak kis dolgokban, például, hogy ki mosogasson el, majd megpróbálkozhatunk a nagyobbakkal is. 

  • Vegyünk fel valamilyen extrém ruhát és menjünk benne utcára. Lehet , hogy furcsán fognak ránk nézni, de meglátjuk, hogy ettől sem dől össze a világ. 

  • Bonyolódjunk vitákba, ha ütközik az álláspontunk más emberekével. Nem kell "nyernünk", már az is nagy dolog, ha képesek leszünk megfogalmazni a saját álláspontunkat.  

Hasznosnak vélted a bejegyzést? Segíts egy megosztással, hogy másokhoz is eljuthasson. Friss bejegyzésekért, extra tartalmakért kövesd a Lélekhatár Facebook oldalát is. 

0 Tovább

Te tehetsz róla, hogy boldogtalan vagy !

Helló! - Bemutatkoznék! Én vagyok az, aki miatt még mindig nem mersz előléptetést, fizetésemelést kérni, aki meggátol abban, hogy az álmaid útjára lépj. Én vagyok az is, aki túl kevésnek tart ahhoz a férfihoz,mert nem vagy elég jó neki. És én vagyok az is, aki folyton elhiteti veled, hogy úgysem fog sikerülni, hiába is próbálkoznál.  Én vagyok a legnagyobb kritikusod, aki szerint nem vagy elég tehetséges, sem okos, sem szép. Aki folyton meggyőz arról, hogy minden erőfeszítésed csak felesleges időpocsékolás.  Aki miatt megalkudtál méltatlan helyzetekben, mert elhitettem veled, hogy neked csak ennyi jár. Ismerős ?

Boldogságod útjában a belső kritikusod, vagyis te saját magad állsz.  Igen tudom, nehéz ezt így elfogadni. Jobb lett volna mást hibáztatni saját boldogtalanságunk miatt. De ha már így alakult, próbáljuk meg a  szolgálatunkba állítani azt az örökösen kritizáló, utálatos  hangot, aki mindenkiben ott lapul, még sem nevezhetjük magunkat miatta szimplán bolondnak. Túlzott Önkritika, annak jelei,  és a megoldás, amivel oldalunkra állíthatjuk ezt a kéretlen negatív kritikust. 

psziché kritika lelki egészség

Egy érdekes felmérés

A Danone Activia megbízásából készült globális felmérés szerint, Magyarországon a nők közel nyolcvan százalékát köti gúzsba az önkritikája.   A kutatás során csak Magyarországon több, mint ezer nőt kérdeztek meg a túlzott önkritika témakörében. 

Az eredmény megdöbbentő:

„A saját belső kritikusom a legtöbb egyéb tényezőnél jobban képes hátráltatni a munkámban” - 79 százalék értett egyet ezzel a kijelentéssel.

„A saját belső kritikusom a legtöbb más tényezőnél erőteljesebben képes hátráltatni a magánéletemben”. - 89 százalék vélte helytállónak ezt a megállapítást. 

Az eredmények összegzésekor kiderült, hogy a magyar nőket a globális átlagnál jóval inkább visszafogja saját belső hangjuk. A megkérdezett magyar nők 80 százalékát jobban visszafogja ez a belső kritikus, mint bármely más külső tényező. A nemzetközi válaszadók mindössze 60 százaléka értett ezzel egyet.  

Az eredmények azt mutatják, hogy a túlzott önkritika leginkább a munka világában hátráltatja a magyar nőket. 10- ből 8 válaszadót negatív énképe jobban visszatartja, mint bármi más ( a nemzetközi adat ennél jóval alacsonyabb- 10 nőből kevesebb , mint 6 számára jelent ez problémát. . 64 százalékuk nem mer felszólalni szakmai kérdésekben. A megkérdezettek több ,mint fele nem mer fizetésemelést, sem előléptetést kérni. 

A megkérdezettek 70 százalékát (globálisan 59 % ) a magánéletben is visszatartja negatív önértékelésünk, nem tartják magukat elég vonzónak.

S hova tovább, még az elvileg felhőtlen szabadidőt is beárnyékolja a túlzott önkritika. A nők 48 százaléka nem mer új hobbit tevékenységet kipróbálni, mert attól fél, hogy nem teljesítene jól . 

A túlzott önkritika jelei: 

/Szekeres Kristóf - pszichológus gondolatai /

  • A negatív helyzetekért folyton önmagunkat hibáztatjuk

Olyan napra terveztünk szabadidős programot, amikor ramaty volt az idő. Ezért nyilván nem mi vagyunk a felelősek, hisz nem tudhattuk előre , az időjárást pedig nem befolyásolhatjuk, mégis önmagunkat érezzük hibásnak miatta. 

  • Leértékeljük a teljes személyiségünket

Történetesen mindenkinek vannak olyan rossz tulajdonságai, amin lehet és kell is dolgozni.  De ettől még nem vagyunk komplett csődtömegek. 

  • Nem vállalunk kockázatokat

A tipikus - Úgysem fog sikerülni! - szemléletmód. Inkább meg sem próbáljuk - győzött a belső kritikus.

  • Másokhoz hasonlítgatjuk magunkat

És nagy átlagban rosszul jövünk ki a dologból, még inkább aláásva az önbizalmunkat. 

  • Sosem vagyunk elégedettek a teljesítményünkkel

Előfordulhat, hogy az eredmény pozitív, mi mégis a hibákon töprengünk. Erről bővebben egy korábbi bejegyzésemben is olvashatunk.

  • Túl magasak az elvárásaink

Mi magunk intézzük úgy, hogy folyton elégedetlenséget érezzünk. Nem vagyok kiemelkedően szép , sem okos stb. Mihez képest ? :)

  • Mi lenne, ha ?

Bukásunk forgatókönyvét írjuk meg lehetőleg jó előre. Biztos, ami biztos...

  • Testkép problémák

Semmi köze ahhoz, hogy valójában hogyan nézünk ki. Ha folyton csak a hibáinkat látjuk, az is a túlzott önkritika egyik jele. 

  • Minek kellene nekünk segítség?

Félünk attól, hogy gyengének vagy alkalmatlannak tűnünk. 

  • Asszertivitási gondok

Egy túlzottan önkritikus ember annyira fél a visszautasítástól, hogy néha képtelen megfogalmazni és érvényesíteni saját szükségleteit. 

  • Önbántalmazó gondolatok

Fizikai úton való megszabadulás a lelki gondoktól. A háttérben sokszor a túlzott önkritika húzódik.

  • Szüleink is túl sokat kritizáltak

Lehet , hogy magunkévá tettük ezeket a gondolatokat.

  • Hibák elemezgetése

Egy bizonyos pontig jó dolog a hibák kijavításán dolgozni, de azon túl már felesleges önostorozás.

  • Nehéz dolog a megbocsájtás

El kellene tudni engedni hozzá a kritikát. 

  • Nem bátorítjuk, dicsérjük önmagunkat

Jó vagyok, meg tudom csinálni ! - ilyen és ehhez hasonló mondatok nem szerepelnek a szótárunkban

  • Ha kritizálnak, azonnal védekezünk
  • Nem tudunk bókokat elfogadni másoktól 

Teljesen rendben lenne, ha hárítás helyett, csak egy köszönömmel válaszolnánk. 

  • Minden fekete-fehér

Téves gondolatok, hisz nyilván van átmenet. A túlzottan önkritikus ember azonban, nem tud örülni a kisebb sikereinek. 

  • Alulteljesítünk az adottságainkhoz képest

Évekig nem hoztuk ki magunkból a legtöbbet és csalódottan szemléljük, hogy meddig jutottunk az életünkben. A túlzott önkritika lényege éppen az, hogy az ellenkezőjét csináljuk annak, ami egészségessé vagy boldoggá tenne minket. 

Ha ilyen és ehhez hasonló jeleket vélünk felfedezni mindennapjainkban, akkor valószínűsíthető, hogy túlzottan kritikusak vagyunk önmagunkkal szemben. A túlzott önkritika minden bizonnyal negatív hatással van ránk és rossz irányba terelheti az életünket. De mit tehetnénk ellene?

Tudatos hozzáállás és önismeret - Avagy: legyünk inkább barátok!

Elsőre talán nem tűnik egyértelműnek, pedig a belső kritikusunk igenis a legnagyobb szövetségesünk. Segít abban, hogy fejlődni tudjunk, kihozzuk magunkból a maximumot. Mindez persze csak abban az esetben van így, ha sikerül megbarátkoznunk vele. A fentebbi kutatás eredményei is azt támasztják alá, hogy azok a nők, akik önkritikájukat képesek voltak a saját szolgálatukba állítani, lényegesen jobban bíznak saját intelligenciájukban, rátermettségükben, így sokkal jobban teljesítenek az élet minden területén. Ha a túlzott önkritikát sikerül reális, egészséges szintre hozni és ott tartani, akkor belső iránytűként segíthet jó útra terelni minket. Tudatos munkával és a gondolkodásmódunk megváltoztatásával elérhetjük, hogy reálisabban lássuk önmagunkat és a bennünk rejlő lehetőségeket.

PhD Ellen Langer a Harvard egyetem professzora szerint:  

 A „belső hangunk” hozzásegíthet a sikerhez és a jóléthez, vagy vissza is tarthat bennünket attól függően, hogy az önkritika miatt csak sodródunk, vagy tudatosan viszonyulunk hozzá. Tudatosabb hozzáállással élhetünk olyan lehetőségekkel – és rengeteg kellemes meglepetés ér majd minket – amelyek mellett különben észrevétlenül elmegyünk. Sőt, mindeközben új távlatok nyílhatnak meg.

Egy, a témához kapcsolódó inspiráló videó: 

Aki mert nagyot álmodni és képes volt meg is valósítani - Az első női közforgalmi pilóta Magyarországon

Oszd meg másokkal is, ha hasznosnak találtad. Új bejegyzésekért és még több tartalomért kövesd a LélekHatár Facebook oldalát. 

0 Tovább

Engedd el a múltat! Könnyű azt mondani....

Sokan , sokféle dolgot őrzünk magunkban múltunk darabkáiból. Nagy szerelmek elmúlásának fájdalmát, gyászt , sértettséget , sok-sok sebet, melyek még ma is képesek hatással lenni ránk. Miközben napjainkban egyre inkább kezdenek divatossá válni olyan klisék, mint az Engedd el a múltat, hogy szebb legyen a jövőd! Vagy a Zárd le, egyszerűen lépj tovább! Nos , igen. Mindezeket kimondani rém egyszerű feladat, meg is tenni , már jóval nehezebb. Pláne akkor, ha arra a kérdésre , hogy Hogyan lehet - kell elengedni, már csak kevesek tudnak jó válasszal szolgálni.

De miért olyan átkozottul nehéz letenni a súlyos terheket ? Léteznek "praktikák" , melyek által megtanulhatunk elengedni ? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre próbáltam válaszokat találni. 

psziché lelki egészség elengedés

Egyből eszembe jutott egy film, amit még régebben láttam,  a címe most valahogy sehogy sem akar beugrani - de nem is ez a lényeg (ha valaki ráismer a leírás alapján, nyugodtan írja meg ) .  Egy férfiról szólt, aki elveszítette a kislányát egy balesetben, majd mindenfelé járt előadásokat tartani, hogy megtanítsa az embereknek, hogyan kell elengedni a fájdalmat. Minden oké! - hangoztatta lelkesen, ám valójában ő maga sem tudta , hogyan is kellene megszabadulnia a múlt szellemeitől. Érdekes kis történet volt, ám ami leginkább megmaradt a fejemben és a mai témánkhoz kapcsolódik, az az egyik " előadása " . 

 Egy hátizsákkal jelent meg a színpadon és elkezdett belepakolni dolgokat, mintegy szemléltetésképpen, hiszen az életben is így vesszük magunkra a terheket. A táska egyre nehezebbé válik és , ha soha semmit nem veszünk ki belőle, akkor előbb- utóbb már nem fogjuk tudni tovább vinni. Kvázi, összerogyunk a súly alatt. Pont úgy, ahogy a való életben is. 

Meglátásom szerint, személyiségfüggő , hogy ki - hogyan dolgozza fel és tudja elengedni a múltat. Valaki összeroppan a súly alatt, más rövid idő alatt képes túllendülni a nehézségeken, még megint mások a napi rutinjukból sem esnek ki, miközben feldolgoznak egy veszteséget. Általánosságban megfigyelhető azonban, hogy mindannyian hordozunk magunkban - ha nem is beszélünk róla-  múltbéli fájdalmakat, amiket nem tudtunk elengedni. 

De miért olyan átkozottul nehéz az elengedés ?

A bevezetőben olvasható jó tanácsok azért nem működnek, mert általában mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy mit kellene elengednünk és azzal is, hogy miért . Nem tudatosan ragaszkodunk hozzájuk . Alapvetően nem egy racionális dologról beszélünk.    A racionalitás csak a tudatos döntésben nyilvánul meg (el akarjuk engedni), egyébként érzelmi síkon vívjuk a csatát. 

Frankó Betta szakpszichológus szerint , ez a 3 lehetséges ok húzódhat meg az elengedés elakadása mögött : 

1. Az identitásunkat rengeti meg az elengedés 

Ki vagyok én ? Ki voltam ? És most ki leszek ?

Mintha csak önvalónk egy darabját kellene elengednünk. Egy hosszú házasság után, amiben évekig feleségként éltük a mindennapjainkat,  ha elveszítettük a munkahelyünket, ahol évekig dolgoztunk felmerülhet a kérdés, hogy , ki leszek én utána ?

Az elengedés tehát, nem csak a kapcsolat elengedését jelentheti, hanem az identitás újraépítését is. A szakember szerint, ilyenkor  leginkább önismereti munkával segíthetjük a folyamatot.  

2. Elakad a gyászfeldolgozás 

A veszteségeinkre adott természetes válaszreakció, a gyász.

Gyász alatt pedig nem csak a halálesetek feldolgozását értjük. Éppúgy meg kell gyászolnunk egy tönkrement házasságot, párkapcsolatot vagy a munkahelyünk elvesztését is. Mindez pedig nem az akaratgyengeség vagy személyiségzavar jele. Teljesen természetes folyamat. Több oka lehet annak, ha elakadunk a gyászfeldolgozás közben, de általában valamilyen érzelmi elismerés , kifejezés hiánya az ok. Sokan nincsenek is tisztában azzal, hogy feldolgozatlan veszteségektől szenvednek, csak azt veszik észre magukon , hogy képtelenek a jelenben élni és nem csak érzelmi, de testi panaszokkal is küzdenek. 

Jelek, amik arra utalnak , hogy elakadt a gyászfeldolgozás folyamata : 

  • Múltban élés - félelem a jövőtől

Gyakran társul bűntudattal. Gyakori kérdés, a mit kellett volna máshogy csinálni?  

  • Szeretet és fájdalom keveredése 

A szép emlékek felszínre törése, a hiány gyötrő fájdalmával.

  • Testi tünetek 

Általános kimerültség , koncentrációs problémák, étvágycsökkenés vagy akár magas vérnyomás. Mindezek a gyász természetes velejárói. Akkor beszélünk feldolgozatlan gyászról, ha a tünetek a veszteséget követő másfél évben is fennállnak. 

  • Végletes érzelmek és gondolatok

Démonizálás - szentté avatás fekete-fehérsége

Csak akkor dolgoztuk fel a veszteségünket, ha képesek vagyunk az adott személyt értkékeivel és hibáival együtt, elfogadással látni. 

Fontos megjegyezni, hogy a gyász feldolgozása teljes mértékben egyedi. Így annak ritmusa is egyénenként eltérő lehet. 

3. A fájdalom rejtett előnyökkel jár 

Furcsán hangzik nem igaz ? Ám valóban létező jelenség. Például, amikor egy magányos személy szenvedésének kifejezésével megélheti , hogy foglalkoznak, törődnek vele. Ragaszkodni kezd hozzá, mert attól fél, ha jobban lesz, elveszítheti ezt a fajta figyelmet. Freud megfogalmazásában, ezt nevezzük betegségelőnynek. 

A szakpszichológus kihangsúlyozza, hogy mindaz, amit megpróbáltak beléd sulykolni :

  • Temesd el a szomorúságodat!
  • Az idő begyógyít minden sebet!
  • Ez volt a Sors , meg Isten akarata!
  • Légy Erős! 

és társaik, mind egytől- egyig téves információk. Nem lehet elégszer elismételni, hogy a gyász, a veszteségre adott természetes válaszreakció. A feldolgozatlan veszteségek halmozódnak és fokozott negatív hatással lehetnek életünkre. (Éppúgy , ahogy a hátizsákos példában, előbb- utóbb maguk alá temetnek ) . Még több hasznos információért látogassuk el  Frankó Betta szakpszichológus weboldalára . 

Elengedés a gyakorlatban 

Ha felismertük tehát, hogy a hangzatos klisék nem működnek, az elfojtás pedig minden bizonnyal károkat okoz testi és lelki egészségünkben, akkor érdemes lehet megoldást keresnünk, arra a bizonyos , Hogyan engedjem el ? - kérdésre. 

7 lépés, ami megkönnyítheti az életünket:

1. Az idő 

Ha nem akarjuk görcsösen elfelejteni a veszteséget. Fizikai képtelenség , hogy egyik napról a másikra túltegyük magunkat rajta. Idővel azonban, távolodva az eseménytől, már könnyebb dolgunk lesz. 

2. Nehézség kontra lehetőség 

A krízishelyzetekben rejlő rejtett ajándék. Mikor a fájdalom beszűkít minket, hajlamosak vagyunk csak a rosszat látni. Idővel azonban, képessé válunk lehetőségeket látni problémák helyett. Felfedezhetjük, hogy valójában mire tanított minket az adott történés ( mindenből tanulhatunk valamit ) . 

3. Miért ragaszkodunk?

Ha még mindig képtelenek vagyunk elengedni, akkor érdemes feltenni magunknak ezt a kérdést. Milyen hasznunk származik mindebből? Ne tegyük ennyire jelentőségteljessé azt a dolgot, amit elengedni szeretnénk inkább. 

4. Fizikai elengedés - Függőség elengedése

Azt hisszük, hogy ha el akarunk engedni egy bizonyos személyt az életünkből , aki hosszú ideig rendkívül fontos volt számunkra, akkor szükséges minden kapcsolatot megszakítanunk vele. Persze , hogy nehezen megy az elengedés, ha az a személy mondjuk 20 éve életünk fontos szereplője. Biztosan ki kell törölnünk még az emlékét is ? Vagy elengedő , ha csak a szerepeket változtatjuk meg ? Érdekes kérdés, melyet fontos feltenni magunknak ilyen esetekben. 

5. Érzéseink megvizsgálása 

Elsősorban a félelmeinktől kell megszabadulnunk. Mind ismerjük az olyan kezdetű kérdéseket, hogy Mi lesz ha ? - egyedül maradok, nem találok új munkahelyet .. stb. Ezeket kell tudatosan leépíteni. 

6. Kontrollmánia 

Mindent irányítani szeretnénk és rettegünk attól , hogy kiengedjük a gyeplőt a kezünkből. Azt szeretnénk, hogy minden úgy történjen, ahogy azt előre elterveztük. Meg kellene engednünk inkább, hogy az élet olyan dolgokat is mutathasson nekünk, amik nem voltak betervezve - akár jól is kijöhetünk belőle.  

7. Kulcs : a megengedés 

Engedjük meg, hogy érzéseink felszínre törhessenek, éljük meg a fájdalmat, ne álljunk ellen neki. Ha nincs  bennünk ellenállás, idővel könnyebb lesz észrevenni és felismerni a pozitívumokat is. - írja Dr. Hörömpő Andrea . Weblapján további érdekes írásokat olvashatunk , melyet itt érhetünk el.  

Láthatjuk tehát, hogy az elengedés egyáltalán nem könnyű folyamat. A varázsszavak nem használnak, időre és tudatos munkára lesz szükségünk hozzá. Természetesen vannak olyan esetek, mikor az egyén nem képes megbírkózni egyedül a problémával, ilyenkor szakember segítségére van szükség. 

Nagyon fontos, hogy elfojtások helyett járjuk végig a gyászfeldolgozás folyamatát, mert ahogy Singer Magdolna író és gyásztanácsadó mondta : 

Nincs továbblépés, változás, fejlődés elengedés nélkül.

Ha hasznosnak találtad a bejegyzést, oszd meg másokkal is . Hogy időben értesülhess a legújabb bejegyzésekről, kövesd a LélekHatár Facebook oldalát

0 Tovább

LélekHatár

blogavatar

Inspiráció, lélek, párkapcsolat, testi - lelki egészség, fejlődés, tudatosság a mindennapokban. Történetek - történések, őszinte sokszínűség egyetlen nő tollából.

Lélekhatár a Facebookon

Utolsó kommentek